Sam Mendes: Amerikai szépség - American Beauty

Az Amerikai szépség attól fogva a kedvenc filmem, hogy először láttam 2000-ben. Az elmúlt 12 évben legalább huszonötször láttam már – az évi „rendes” egy vagy két újranézés mellett akkor is mindig ezt a filmet veszem elő, amikor különösen rosszul érzem magam. Nem mintha az Amerikai szépség valami kedves, ártatlan-ártalmatlan kis feelgood-filmecske lenne: ellenkezőleg, ez egy ellentmondásokban és ironikus részletekben rendkívül gazdag alkotás, amelyben a feelgood-elemek és a szereplők (mégoly sikeres) élet-megváltoztatásai kísérletei is folyamatosan megkérdőjeleződnek – de mindettől függetlenül engem mindig boldoggá tesz ez a film. (Ez a poszt nem filmajánló, hanem egy olyan írás, ami az Amerikai szépséggel kapcsolatban érzett végtelen ámulatom és a mindent-megmagyarázási mániám keverékéből született, és spoilereket is tartalmaz.)

A történet hőse a negyvenkét éves Lester Burnham, aki a „reklámszakma kurvájaként” dolgozik, belassult zombiként él a felesége mellett, képtelen szóba elegyedni kamasz lányával, Jane-nel, a napjai fénypontja pedig az, amikor felkelés után a zuhany alatt maszturbál. Aztán Lester egy nap felébred a kómájából: belebolondul lánya barátnőjébe, az incselkedő, meglehetősen ribancos Angelába, s ez a „szerelem” új élettel tölti fel és a korábban mindig is megvalósíthatatlannak tartott vágyai valóra váltására ösztönzi a férfit, aki már-már halottként tekintett önmagára. A film tehát egyrészt arról szól, hogy mit csinál egy negyvenes férfi, amikor hirtelen rájön, hogy megtehet olyasmiket, amikről korábban csak álmodozott.

Közben a filmben számos más szereplő is a Lesteréhez hasonló ébredéseken megy keresztül: Lester lánya, a dacos, szándékosan igénytelen Jane megismerkedik és szerelembe esik a szomszéd fiúval, Rickyvel, aki meglátja benne a szépséget; a frusztrált feleség, az ingatlanos Carolyn viszonyt kezd a helyi ingatlankirállyal, a tenyérbemászó, folyton önbizalomnövelő mantrákat hajtogató Buddy Kane-nel, aki számomra, nézőként elviselhetetlen alak, Carolyn számára viszont életmegváltoztató hatású figura; a nyugalmazott tiszt, a saját homoszexualitását tagadó Fitts ezredes pedig a film végére eljut odáig, hogy legalább egyvalaki előtt nyíltan beismerje a hajlamait. És így tovább.

Természetesen nem minden ébredés végződik jól, és érdemes végiggondolni, hogy a filmben kinek sikerül tényleg megújulnia és kinek nem. Nem fogom végigvenni az összes szereplőt, de általánosságban úgy tűnik nekem, hogy az jár sikerrel, akinél a változás és újrakezdés igénye belülről jön vagy legalábbis nagyon hamar belső igénnyé válik. Lester felszabadulását például sikeresnek tartom. Igaz, hogy Angela megpillantása és az iránta érzett fellángolás az, ami Lestert motiválja – például Angela kihallgatott szavai miatt kezd el sok év tunyaság után újra edzeni – ám a férfi nagyon hamar továbbgondolja a dolgot, és rájön, hogy ha képes újra testmozgást végezni, akkor bizonyára sok minden másra is képes még: otthagyhatja a munkahelyét; évtizedes meghunyászkodás után megmondhatja a véleményét a feleségének; megveheti álmai kocsiját; vagy sörözhet délután. (Van Lesternek egy jó kis mondata erről, ami valahogy így hangzik: „Nagyszerű érzés rájönni, hogy még képes vagy meglepni magad. Elgondolkodtat azon, hogy mi másra lehetsz még képes, amiről már el is feledkeztél.”) Vagyis Lester számára a változtatási igény igazából belülről jön: talán kell neki némi külső motiváció, de a cselekedetei nagy része végül is nem tetszenivágyásból fakad – azért tesz meg dolgokat, mert jól akarja érezni magát, nem azért, hogy Angelát lenyűgözze. És bárhogyan is végződik a történet, Lesternek egy rövid időre tényleg sikerül új életet kezdenie és felszabadítani önmagát.

Lester viszont meghal a film végén, ami elgondolkodtató. Lehetséges például, hogy Lester halála azt jelzi, hogy az efféle sikeresnek látszó újrakezdések valójában „törvényszerűen” rossz véget érnek. De ezzel kapcsolatban azért érdekes elgondolkodni Lester új életformájának fenntarthatóságán is: kétezer dollár / kis zacskó árú füvet szívni, naphosszat sörözgetni, álomkocsit venni a kizsarolt végkielégítésből és közben a „lehető legkevesebb felelősséget akarom vállalni” életfilozófiát követve beállni egy gyorsbüfébe dolgozni kb. minimálbérért – mindez marha jól hangzik, de nem hiszem, hogy hosszú távon összeegyeztethető a Lester által addig ismert külvárosi-kétautós-pénzes életmodellel. És ha ebből a szempontból nézem, akkor Lester halála nem „büntetésnek” vagy valamiféle igazságszolgáltatásnak tűnik – Lester még az előtt meghal, hogy igazán szembe kellene néznie a régi és az új életmódja közti különbségekkel, és nem kell további dolgokon változtatnia, amelyek esetleg már nem lennének olyan kellemesek, s amelyek talán az újfajta életét változtatnák büntetéssé. Mindenesetre így, ahogy a film zárul, a férfi utolsó hónapjait nagy sikernek tartom.

Ezzel szemben pl. Carolyn vagy Fitts ezredes próbálkozásai nem sikeresek: az ő motivációjuk is kívülről (a mások életében látott és esetleg félreértelmezett példákból) ered, viszont ők nem tudják belsővé tenni a változtatás igényét, mindketten csak arra az egy emberre szeretnének hatni, aki a változásra motiválta őket: Carolyn nem „általánosságban” akar ismét erős és szexuálisan aktív nővé válni, hanem csakis Buddy mellett, Buddy kedvéért akarja mindezt; Fitts ezredes pedig kizárólag Lester előtt vállalja nyíltan, hogy homoszexuális. Ennek köszönhetően amikor Carolyn és Buddy kapcsolata véget ér, illetve amikor az ezredes rájön, hogy rosszul ítélte meg Lestert, Carolyn és Fitts ezredes végletesen magukra maradnak és valójában rosszabb lelkiállapotba kerülnek, mint amilyenben az egész változtatási kísérletük előtt voltak. (És az sem véletlen, hogy mindketten a sikeresen önmegújító Lesteren tervezik kitölteni / töltik ki a saját kudarcuk miatt érzett frusztrációjukat és mérgüket.)

Mindez természetesen csak egy elmélet, amit éppen tetszetősnek találok – de persze az Amerikai szépséggel kapcsolatban nem nagyon lehet „örök érvényű” elméletekkel előállni, ahhoz ez a film túlságosan sokrétű és ironikus, úgyhogy lehet, hogy a következő újranézés alkalmával egész másként fogom látni például azt, hogy végül is kinek mi sikerül ebben a filmben. Most viszont, ha már annyit emlegettem az iróniát, ebbe is belemegyek egy kicsit.

Igencsak ironikus például a szereplők ábrázolása, illetve hogy ebben a filmben ki számít „jónak” és ki „rossznak”: a merev Carolyn, a titkolt meleg Fitts ezredes és az önbizalomhiányát állandó ribanckodással leplező Angela például „rosszak”, míg a tizenéveskori viselkedésmintákhoz és elfoglaltságokhoz visszatérő Lester, valamint a bizonytalan Jane és drogkereskedő barátja, Ricky a „jók”. Mintha a film egy meglehetősen önző, társadalomellenes, a szépség és az öröm kultuszába feledkező, némiképp deviáns életmódot és életfelfogást tartana pozitívnak. (Amivel nekem amúgy nincs bajom.)

De aztán feltűnik, hogy a pozitív hősként beállított alakok meglehetősen gyakran élnek olyan, egyébként általuk megvetendőnek tartott gesztusokkal, amelyek alapvetően a negatívként beállított szereplőkre jellemzőek, és ugyanez fordítva. Emiatt bennem folyton változik annak megítélése, hogy ki a „jó” és ki a „rossz”. Az egyik kedvenc példám erre az a jelenet, amikor Ricky megmutatja Jane-nek a legszebb videót, amit valaha készített. Ez a film egyik csúcspontja, szépséges és érzelmes jelenet, amely azzal ér véget, hogy Jane megcsókolja Rickyt. Utána aztán következik egy pillanat, amikor a lány arckifejezése teljesen megváltozik (nagyjából olyan lesz, mint amilyen a felszínes Angeláé szokott lenni) és hirtelen megkérdi: „te jó ég, mennyi az idő?” Csak egy pillanat az egész, a vágás után már valami egészen más következik, viszont az egész film ismeretében az ilyen részletek igencsak elgondolkodtatóak: vajon Jane pillanatnyi affektálós hülyepicsasága csak ironikus utalás valamire, egy apróság, amely valójában azt hivatott jelezni, hogy valójában Jane mennyire más, mint Angela? Vagy épp ebben a pillanatban mutatja a lány az igazi arcát? Vagy csak arról van szó, hogy Jane zavarba jött és egy efféle közhelyes társalgáslezáró gesztussal próbálja leplezni a zavarát? És vajon jól gondolja-e Ricky, hogy Jane különleges teremtés, ha egyszer sokszor úgy viselkedik, mint bármelyik átlagos lány? És számít-e egyáltalán, hogy Ricky jól ítéli-e meg Jane-t, hiszen a boldogságuk szempontjából bőven elégnek tűnik az, hogy Ricky szépnek és különlegesnek látja (érzékeli) a lányt, nem kell tudnia, hogy valójában milyen. (Az említett arckifejezés-változás a videó legvégén található, de persze érdemes megnézni az egészet hozzá. Mellesleg kb. 6-8 videóba bele kellett néznem, mire találtam egy olyat, amiben ez a rész is benne van – nem meglepő módon a legtöbb feltöltő szereti befejezni a klipet rögtön a csók után.)

Persze az is nyilvánvaló a filmből, hogy a különlegesség és a szépség egyedi megítélés kérdése, vagyis a szemlélő szemében rejlik. Meglehetősen ironikus ugyanakkor, hogy Lester, aki a legteljesebb, legmélyrehatóbb változásokon megy keresztül, éppen a film legfelszínesebb, legostobább szereplőjétől, Angelától kapja a kezdeti lendületet – és a lány puszta külső szépsége elég ahhoz, hogy komoly belső változásokat idézzen elő Lesterben és segítse őt abban, hogy modern kori lázadóvá, pozitív hőssé váljon – miközben Angela maga eléggé nevetséges és rettentően konvencionális karakter.

A szépség és a szemlélő közötti összefüggés szempontjából egyébként különösen érdekes, hogy Ricky, aki a legtudatosabb, legelkötelezettebb szépségkereső a filmben, az idő legnagyobb részében önmaga és a szépség közé helyezi a kameráját, ami eléggé ellentmondásos dolog. Ricky így nem közvetlenül fogadja be a szépséget, hanem a videókon keresztül, s a videó, mint ő maga is mondja, csak silány másolat. Ugyanakkor a kamera használata védekezésként is felfogható. Ahogy az a fent látható jelenetből is kiderül, Ricky talán túlságosan is érzékenyen reagál a szépségre – a tökéletlen videófelvételt nézve is olyan felindult állapotba kerül, hogy néha azt gondolom, ha közvetlenül, a saját szemével és nem a kamera szemén keresztül fogadná be a szépséget, az egyszerűen túl sok lenne neki – vagyis a kamera maga elé helyezése segít neki abban, hogy képes legyen megbirkózni a valósággal.

Továbbra is a szépségnél maradva: ez egy nagyon szép film. Egyrészt persze abban, ahogy kinéz. Itt vannak például a nagyon következetes és jelentőségteljes módon alkalmazott szimbólumok (mint amilyen a rózsa és a vörös szín), amelyek különösen azért tetszenek, mert szeretek mindenben jelentést látni és tudatosságot feltételezni, és számomra már önmagában is gyönyörteli és felemelő, ha egy műalkotás készítője annyira tudatosan és jelentés-teljesen alkalmaz bizonyos elemeket a művében, mint amennyire azt az Amerikai szépség alkotói tették. (Persze ebben is van valami irónia számomra. Kíváncsi lennék, a film készítői olvasták-e Umberto Eco jegyzeteit a Rózsa nevéhez, ahol pl. arról is mesél, hogy mennyire üres és elhasznált kép a rózsa – annyi mindent jelentett már a művészetben és az életben, hogy mára már nem lehet tudni, hogy mit is jelent valójában.)

De a puszta részletek mellett attól is szép ez a film, hogy nagyon gondolatgazdag és roppant gondosan felépített. A kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik például azon jelenetek és cselekmények figyelése, amelyek némi változtatással kétszer is előfordulnak. Néhány példa: a filmben van két jelenet, amikor Lester maszturbál. Míg az első alkalommal ez egyértelműen a férfi kielégületlenségét jelzi, és igazából a reggeli rutin része, addig a második alkalommal, amikor Lester már Angeláról ábrándozik, a maszturbálás egészen aktív, előremutató tevékenységnek tűnik, és még véletlenül sem titkos rutintevékenységnek. (Az már csak külön finom és ironikus részlet, hogy épp az első maszturbálás az, ami jobban látszik, a második pedig a takaró alatt, láthatatlanul zajlik.)

Aztán van két gyorséttermes jelenet is: az elsőben Lester épp munkát keres, miután otthagyta a munkahelyét, és a szinte semmiféle felelősséggel nem járó gyorséttermi állás olyasmi, ami tökéletesen illik a férfi megújulóban lévő (vagy épp a kamaszénjéhez visszatérő) személyiségéhez. A második ilyen jelenetben azt látjuk, amikor az egyértelműen szex után lévő Carolyn és Buddy pont abba a gyorsétterembe mennek, ahol Lester is dolgozik, és lebuknak – ami Lester szempontjából pozitív fordulat, mert a felesége hűtlensége tudatában ő még szabadabb lehet. A hamburgersütős meló egyébként még egy roppant érdekes módon is megjelenik a filmben: amikor Lester az első adag füvet veszi Rickytől, azon nosztalgiázik, hogy milyen jó volt, amikor tizenévesen egész nyáron hamburgert sütött egy büfében, de igazából mást sem csinált, csak bulizott és csajozott. Az pedig, hogy felnőttként öntudatlanul is  ehhez a munkához tér vissza, a minél kevesebb felelősségre való törekvés mellett azt is jelenti, hogy Lester feltehetően azt is újra át szeretné élni, amivel a tizenéveskori gyorsbüfés munka járt – a bulit meg a sok szexet.

A többi párhuzamos jelenetbe most nem megyek bele részletesen, csak megemlítek néhányat: van a filmben két, ugyanolyan szemszögből felvett vacsorázós jelenet; van két olyan, amely Lester korábbi munkahelyén, a frissen felvett hatékonyságnövelő munkatárs, Brad irodájában játszódik; van két olyan, amelyben Jane és a barátja, Ricky az egyikük ágyán fekszenek; Angela kétszer alszik Jane-ék házában; Rickyt kétszer veri meg az apja; és azt hiszem, van még több hasonló is. Ami az összes efféle jelenetpárra jellemző, az az, hogy bár mindkét alkalommal hasonló dolgok történnek, az események teljesen más hangulatban zajlanak, más dolgokat implikálnak vagy szimbolizálnak, vagy épp egymás hatását erősítik a két különböző előfordulás alkalmával. És ez a sokrétűség szerintem gyönyörű.

Mint ahogy az egész film szép, úgy ahogy van: a képei, a gondolatai, a humora, a játékossága, az iróniája, az érzelmessége. Emellett pedig – eddig úgy látszik – számomra kimeríthetetlen. Minden alkalommal más tűnik benne fontosnak, de minden újranézéskor ugyanúgy szeretem.
Címkék: film, sam mendes, amerikai film, 2012 május