Már terveztem egy ideje, hogy az Amerikai psychót is újraolvasom, és most jobbnak és érdekesebbnek tartom ezt a könyvet, mint valaha. Talán azért, mert mostanában a tartalom mellett elkezdtem tudatosan figyelni Ellis nyelvhasználatára meg arra, hogy hogyan építi fel azt az elképesztően félelmetes és idegennek tetsző világot, amiben a történetei játszódnak, és ezeken a kérdéseken gondolkodni számomra roppant izgalmas elfoglaltság. (A poszt kicsit spoileres.)

A „történetet”, gondolom, mindenki ismeri, meg hát egy átlagos Ellis-regénynek nincs is olyan története, amire érdemes lenne sok szót vesztegetni, úgyhogy erről elég lesz néhány mondat: a regény főszereplője Patrick Bateman, a huszonhat éves yuppie, aki a többi huszonhat éves yuppie ismerőse meg a hozzájuk tartozó nők társaságában múlatja a tökéletesen üres életét: edzés, arckezelés, Patty Winters Show, ebéd, vacsora, pia, kokain, buli, szex, videózás – nagyjából ebből áll ezen csodálatos aranyifjak egy napja. Nem tudom, van-e valaki, akinek jó ez az élet, Batemannek mindenesetre nem jó, úgyhogy ő azzal színesíti a kétségbeejtően egyforma napjait és azzal tartja nagyjából működőképes állapotban a „nyilvános énjét”, hogy egyre gyakrabban követ el leírhatatlanul durva gyilkosságokat, amelyek rövid időre csillapítják a frusztrációját és a dühét.

A kötet két monológot (a borító szerint „vágymonológot”) tartalmaz, egy férfit és egy nőit. Az első írás, a Hangok egy férfi szenvedélyes, töredezett és az idő előrehaladtával egyre betegesebb és szétszórtabb elbeszélése. A férfi a hangok megszállottja, és azzal tölti az idejét, hogy nőknek telefonál, amikor tudja, hogy azok nincsenek otthon, mert hallani szeretné az üzenetrögzítőjükre felvett hangjukat. A férfi pontosan ismeri választottjai napirendjét, és csak akkor hívja őket, amikor nagyjából biztos lehet benne, hogy a gép fog válaszolni, mert nem akarja kitenni magát annak a csalódásnak, amit a nők valódi hangjának meghallása jelentene.

Az elbeszélésből lassan kibontakozik egy egész mitológia, amit a férfi a hangok köré szőtt, és megtudjuk, miért részesíti előnyben az általában sosem változó, mégis minden egyes alkalommal új jelentésekben és addig észre sem vett finom árnyalatokban bővelkedő üzenetrögzítős hangokat a valódi női hangokkal vagy egyáltalán: a valódi nőkkel szemben. A férfi megszállottsága egyszerre ijesztő és furcsa módon vonzó: „őrült beszéd, de van benne rendszer”, és ahogy az elbeszélő beavat minket a lelke működésébe és a vonzalmainak a hátterébe, majdhogynem érthetővé válik, hogy miért építi fel valaki az egész életét a valóság és az érzéki benyomások egy egészen kicsi szelete köré. Emellett a férfi elbeszéléséből igen erős (és nagyon kényelmetlen) intimitás is sugárzik, és a monológot olvasva lehetetlen nem bekerülni a narrátor korlátok közé zárt, komor, félelmetesen bensőséges világába.