Javier Marías: Amikor halandó voltam

Az áll a könyv előszavában, hogy a tizenkét novella közül tizenegy megrendelésre készült, ami a „romantikus” művész(et)felfogású olvasókat talán zavarja, de engem nem. A novellák keletkezési és megjelenési körülményei (milyen feltételeket szabott a megrendelő, hol jelent meg az írás stb.) mellett Marías ír egy kicsit a művészetfelfogásáról is, ami véletlenül pont ugyanolyan, mint az enyém. Én persze nem vagyok művész, de én is úgy gondolom, hogy a „nagy” vagy értékes vagy művészi alkotások létrehozásához nincs szükség holmi múzsacsókra, vagy ihletre, vagy éppen bizonyos roppant szerencsés körülmények együttállására, mert szerintem a művészet-csinálás nem valamiféle misztikus folyamat, hanem meglehetősen tudatos tevékenység, következésképpen megrendelésre is lehet jót csinálni (és nem lenézett, iparosmunka-féle jót, hanem tényleg jót).

Ennek ellenére azért akadt egy-két novella a kötetben, ami kicsit gyenge vagy erőltetett volt, vagy ami jobb lehetett volna, ha nem kötik meg mindenféle furcsa kívánságokkal a szerző kezét – pl. az egyik legérdektelenebb mű a Befejezetlen alakok, amelyben az írónak szerepeltetnie kellett öt meghatározott elemet, pl. egy állatot, a tengert és egy vihart, s mindezt (a magyar kiadásban) öt oldalon. Az eredmény engem nem győzött meg. A másik novella, amiről azt gondoltam, hogy semmi különös, az Olasz örökség című, ami arról szól, hogy a narrátor két, egymást alig ismerő barátnőjének az élete különös hasonlóságokat kezd mutatni – az alapötlet elég bizarr és hátborzongató, de aztán a történetet végigolvasva arra gondoltam: na és akkor mi van?

A továbbiakban viszont arról írok, hogy mi a jó a könyvben, mert az jobban érdekel, meg egyébként is úgy vagyok vele, hogy két nem-olyan-érdekes novella szerintem bőven elfér tíz érdekes mellett.

Tavaly olvastam Marías A szívem fehér című regényét, és nagyon szerettem, és bár sejtettem, hogy ez a könyv biztos nem lesz olyan elbűvölő és hipnotikus erejű (már csak azért sem, mert novellák vannak benne, tehát, gondoltam, úgysem lesz annyira egységes, mint az a regény), titokban azért azt reméltem, hogy legalább egy kicsit olyan lesz ez is, mint a Szívem fehér. Úgyhogy nagyon örülök, hogy kiderült, hogy Marías meglehetősen mániákus író, vagyis vannak olyan témák és motívumok, amik már a Szívem fehérben is benne voltak, s amik a jelek szerint állandóan foglalkoztatják az írót. És teljesen mindegy, hogy épp egy focistáról szóló történetet ír egy foci témájú antológiába, vagy kísértethistóriát, vagy nyomozós-bűnügyi történetet, újra és újra visszatér ezekhez – és ez nekem tetszik, mert az őt foglalkoztató kérdések engem is foglalkoztatnak.

Például arra gondolok, hogy Marías szereplőinek/elbeszélőinek többsége az állandó, néha már beteges jelentéskeresés lázában ég, és az is visszatérő motívum nála, hogy a jelentés megtalálását gyakran nehezíti az, hogy a szereplők különböző anyanyelvűek (mint pl. Az éjszakás orvos c. novellában) vagy szeretik a jelentést annyira becsomagolni a nyelvbe, hogy az szinte megfejthetetlenné válik (pl. a Minden rossz visszatér címűben).

Aztán gyakori téma nála (a jelentéskereséssel összefüggésben) a mindent-megmagyarázási kényszer: a szereplők nem tudnak csak úgy belenyugodni a rejtélyes vagy már rég lezárult és úgyis megváltoztathatatlan dolgokba, hanem folyton új magyarázatokat keresnek (mint pl. a Véres lándzsa c. történetben, ami egy különös gyilkosságról szól).

És szintén több elbeszélésben felbukkan a leskelődés motívuma (Az éjszakás orvos, Nászút, A törött távcső, Befejezetlen alakok, Húsvétvasárnap – és lehet, hogy valamit még kifelejtettem). A leskelődő szereplők persze sosem ismerik a meglesett jelenet valódi jelentőségét, vagy az is előfordul, hogy egy másik leskelődő által figyelt jelenetet próbálnak értelmezni, de minden esetben arról van szó, hogy a leskelődő a vagy véletlenül, vagy szándékosan meglátott jelenetek alapján elméleteket gyárt és megpróbálja a valóságot értelmezni – vagyis végül is itt is az állandó értelmezési és jelentéstalálási kényszerről van szó. (Ami egyébként esélytelennek tűnik. Mert ez is visszatérő elem Maríasnál: a folytonos gondolkodás az emberek meg a valóság megismerhetetlenségéről.)

A szívem fehér c. regényt ismerve egyébként különösen érdekes a Nászút című novella, ami egyetlen hosszú leselkedős jelenet. A történet arról szól, hogy a nászúton lévő férfi a hotelszoba erkélyéről nézelődik, miközben a felesége épp betegen fekszik az ágyban. A férfi az út túloldalán meglát egy várakozó nőt, és egy idő után bizonyos jelekből arra következtet, hogy a korábban sosem látott nő épp őt várja. Az most lényegtelen, hogy hogy végződik a történet, az érdekes az, hogy ez az epizód szerepel a Szívem fehérben is, csak kicsit máshogy – ott például kiderül, hogy a várakozó nőt nemcsak a friss házas férfi, hanem még valaki más is leste-figyelte egy másik erkélyről. És annak tükrében, hogy Marías szereplői folyton a dolgok értelmezésével vannak elfoglalva, különösen érdekes, hogy mennyire más a két, majdnem ugyanolyan szöveg attól, hogy az egyik változat egy regény része és kicsit több információt tartalmaz, a másik meg hirtelen véget ér és nem ismerjük meg a folytatást – mindez elgondolkodtat azon, hogy én hogyan és miből találom ki valaminek a jelentését és jelentőségét, amikor olvasok (meg akkor is, amikor nem olvasok).

(És még egy apróság [ami, gyanítom, leginkább a magamfajta rejtett és nem annyira rejtett utalás-mániásoknak érdekes]: az egyik novellában, ami egy lóversenypályán játszódik, az egyik lovat úgy hívják, hogy Heart So White, ami meg a Szívem fehér angol címe.)
Címkék: novella, javier marías, 2012 június