A kötet két monológot (a borító szerint „vágymonológot”) tartalmaz, egy férfit és egy nőit. Az első írás, a Hangok egy férfi szenvedélyes, töredezett és az idő előrehaladtával egyre betegesebb és szétszórtabb elbeszélése. A férfi a hangok megszállottja, és azzal tölti az idejét, hogy nőknek telefonál, amikor tudja, hogy azok nincsenek otthon, mert hallani szeretné az üzenetrögzítőjükre felvett hangjukat. A férfi pontosan ismeri választottjai napirendjét, és csak akkor hívja őket, amikor nagyjából biztos lehet benne, hogy a gép fog válaszolni, mert nem akarja kitenni magát annak a csalódásnak, amit a nők valódi hangjának meghallása jelentene.

Az elbeszélésből lassan kibontakozik egy egész mitológia, amit a férfi a hangok köré szőtt, és megtudjuk, miért részesíti előnyben az általában sosem változó, mégis minden egyes alkalommal új jelentésekben és addig észre sem vett finom árnyalatokban bővelkedő üzenetrögzítős hangokat a valódi női hangokkal vagy egyáltalán: a valódi nőkkel szemben. A férfi megszállottsága egyszerre ijesztő és furcsa módon vonzó: „őrült beszéd, de van benne rendszer”, és ahogy az elbeszélő beavat minket a lelke működésébe és a vonzalmainak a hátterébe, majdhogynem érthetővé válik, hogy miért építi fel valaki az egész életét a valóság és az érzéki benyomások egy egészen kicsi szelete köré. Emellett a férfi elbeszéléséből igen erős (és nagyon kényelmetlen) intimitás is sugárzik, és a monológot olvasva lehetetlen nem bekerülni a narrátor korlátok közé zárt, komor, félelmetesen bensőséges világába.

A második monológ, a Biztosan megérti, hasonlóan sötét és intim. Az írás elbeszélője egy közelebbről meg nem határozott betegségben szenvedő nő, aki az állapota miatt arra kényszerül, hogy egy szeretetotthonban éljen. Az itt élők soha nem hagyhatják el az intézetet, de a nő szerelme valahogyan mégis kieszközöli, hogy egy időre kivihesse őt magával  – ám a nő végül mégsem megy vele. Hogy miért nem, az kiderül a monológból, amelyet a beteg nő a szeretetotthon rejtélyes, soha egyetlen bennlakó által sem látott igazgatójának címez. Emellett az elbeszéléséből megismerjük annak a pusztító kapcsolatnak a történetét, amely a hatalommániás, birtokló és anyáskodó természetű nőt és a szerelmét, a hűtlenkedő, roppant termékeny és mindenki által körülrajongott költőt összefűzte.

A nő monológjából az önámítás, az önhittség és az irányt tévesztett érzelmek sokasága árad, és mivel az elbeszélő nem tűnik teljesen megbízhatónak, olvasás közben kénytelen vagyok folyton arra gondolni: vajon mi igaz mindabból, amit elmond? És vajon hogyan láthatta kettejük kapcsolatát a másik fél?

És tulajdonképpen mindkét monológ erről szól: egy-egy ember végtelenül személyes, mással alig-alig megosztható magánvilágáról; és arról, hogy mennyire esetlegesek, félreértelmezhetőek és törékenyek a szerelmi kapcsolatok és vonzalmak egy ember életében: egy kellemetlen hang elég lehet ahhoz, hogy megtörjön a varázs; és az is lehet, hogy valaki a végtelenségig ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy az ő szerelme különleges és elpusztíthatatlan, miközben a másik fél talán egyáltalán nem így gondolja. Claudio Magris az emberi kapcsolatok sötét oldalát térképezi fel, és miközben bevezet két zavart lelkű ember gondolatainak és érzelmeinek világába, arra késztet, hogy szembenézzünk magunkkal és elgondolkozzunk a saját kapcsolatainkról, vágyainkról és mániáinkról is.