Tom Tykwer: A lé meg a Lola - Lola rennt
A Lola Rennt c. film (amelyet az idétlen, jópofizós magyar helyett az eredeti címén fogok emlegetni) az a fajta posztmodern, amit a legjobban szeretek. Vagyis van benne minden, amit én kedvelek a posztmodernben (az idő teljesen önkényes kezelése; ironizálás a szerzői intenciókkal és mindentudással kapcsolatban; többféle műfaj és nyelvezet vegyítése; formai játékok; a valóság és a fikció keverése stb.), de sosem megy át abba a fajta idegborzolóan „okos” (okoskodó) posztmodernbe, amivel kapcsolatban azt szoktam mondani: tudom értékelni és még csodálni is, de szeretni nem.
A Lola Rennt ugyanazt a történet meséli el háromszor, apró változtatásokkal: a kezdő maffiózó Manni éppen nagyon elszúrta az első nagyobb bizalmi munkát, amivel megbízták, és a film elején kétségbeesve hívja barátnőjét, a mindig mindent megoldó Lolát. A legújabb megoldandó feladat nem egyszerű: százezer márkát kell szerezni húsz perc alatt, különben Manninak annyi. Lola tehát megpróbálja a lehetetlent: elrohan otthonról, hogy elkérje a szükséges összeget bankár apjától, ám az apjának nagyobb gondja is van annál, mint hogy a hisztérikus lánya problémáival foglalkozzon, úgyhogy Lola kénytelen más módszerekhez folyamodni, hogy megszerezze a pénzt.
A Lola Rennt ugyanazt a történet meséli el háromszor, apró változtatásokkal: a kezdő maffiózó Manni éppen nagyon elszúrta az első nagyobb bizalmi munkát, amivel megbízták, és a film elején kétségbeesve hívja barátnőjét, a mindig mindent megoldó Lolát. A legújabb megoldandó feladat nem egyszerű: százezer márkát kell szerezni húsz perc alatt, különben Manninak annyi. Lola tehát megpróbálja a lehetetlent: elrohan otthonról, hogy elkérje a szükséges összeget bankár apjától, ám az apjának nagyobb gondja is van annál, mint hogy a hisztérikus lánya problémáival foglalkozzon, úgyhogy Lola kénytelen más módszerekhez folyamodni, hogy megszerezze a pénzt.
A filmben roppant izgalmas módon keveredik a fatalista és az ember szabad akaratát hirdető világnézet. Az egyes epizódokban minden eleve elrendeltnek tűnik: egy néhány másodperces késés végzetes következményekkel járhat, és az, hogy Lola beleütközik valakibe rohanás közben, teljesen más irányba terelheti mindkettőjük életét – a sorsdöntő pillanat után pedig már nem lehet változtatni. Egy epizódon belül lehetetlen letérni a kijelölt útról, és Lola pillanatnyi helyzete vagy egy-egy ütközése olyan bonyolult kölcsönhatásokat indít el, amelyek eleve meghatározzák azt, hogy hogyan fog véget érni a történet.
De mielőtt még elkezdenénk búsongani és inkább a teljes tétlenséget választani a cselekvés helyett (merthogy meglehetősen ijesztő bármit is csinálni úgy, hogy azt gondoljuk, a legegyszerűbb tettünk is beláthatatlan következményekkel járhat), a film ad egy kis reményt: még a három, látszólag előre meghatározott úton haladó epizódon belül is kap némi szerepet az akarat(erő). Ez az erő elsősorban Lolára jellemző: bármi történjék is, neki mindig van elég energiája ahhoz, hogy alternatív tervekkel álljon elő, és pl. a puszta visítása erejével képes minden üvegtárgyat összetörni ötvenméteres körzeten belül – vagyis képes megváltoztatni a valóságot maga körül.
De a történetet nemcsak Lola akaratereje mozgatja. Az egyes történetverzióik végén Lola és Manni lehetőséget kapnak arra, hogy azt mondják: ezt nem így akarom, ennek nem így kell történnie – és a puszta szó, a kívánság elég ahhoz, hogy újrainduljon a cselekmény és a szereplők kipróbálhassák, hogyan lehetne még egyszer megcsinálni ugyanazt, épp csak annyit változtatva, hogy a végeredmény más legyen.
A kedvenceim amúgy az egyes részek közötti, vörös fényben felvett éjszakai jelenetek, amelyek során a (feltehetően) szex utáni filozofikus hangulatban lévő Lola és Manni arról beszélgetnek, hogy honnan tudják, hogy épp a másik kell nekik, illetve hogy mi lesz, ha a másik már nem lesz. Ezek a beszélgetések szépen és ironikusan árnyalják a három fő epizódot jellemző eleve elrendeltség vs. szabad akarat szembeállítást: nyilván lehet beszélgetni arról, hogy mit tenne Lola, ha Manni meghalna, de a lényeg mégiscsak abban rejlik, ahogy Lola lezárja a kizárólag feltevéseken alapuló beszélgetést: „Manni, te még nem haltál meg”. Vagyis beszélhetünk okokról meg okozatokról, meg arról, hogy – mint a három epizódban – egyik esemény vonja maga után a másikat, ugyanakkor fölösleges ilyesmikről beszélnünk, amíg a feltételezett következményeket magával hozó „nagy” esemény meg nem történik.
Az persze egyáltalán nem tudható, hogy mi fog később „nagy”, sorsdöntő eseménynek számítani. Manni halála, amiről a második epizódközi beszélgetésben szó van, például biztosan nagy esemény lenne, amely számos következménnyel járna. Azt viszont nem lehet eldönteni, hogy az, hogy Lola a kockakövekkel párhuzamosan vagy átlósan rohan keresztül valamelyik téren, fog-e később számítani valamit. (És jobb is, hogy nem lehet eldönteni.)
Amellett egyébként, hogy a Lola rennt tele van ezekkel a játékosan és kellemesen ellentmondásos módon megjelenített pop-filozófiai kérdésekkel, a film számos egyéb vonzó tulajdonsággal is bír: például nagyon jól néz ki (csupa erős szín, szép fények és érdekes szemszögekből ábrázolt részletek) és remek hangulatteremtő zenéje van. És ráadásul az eddigi tapasztalataim (tizenvalahány újranézés) alapján az is elmondható, hogy a Lola rennt tökéletesen alkalmas az újranézésre.
A film zenéi közül pedig ez a kedvencem.
