David Jones: Szerzetesek az űrben - Monks in Space
David Jones ifjúsági regényének alapötlete meglehetősen bizarr: adott egy szigorú, százféle szabályt és bonyolult rituálét követő szerzetesrend, amely egy sötét, hideg, klausztrofób hatású középkori kolostorban él – csak éppen a történet a 23. században játszódik, a rend Isten helyett a Napot (Solt) imádja, a kolostor pedig egy űrhajón található, amely a Nap körül kering. A kopernikuszi rend tagjai az imádságok napi rutinja mellett azzal töltik az idejüket, hogy finoman megmunkált edényeket készítenek, amiket aztán szépséges mázakkal vonnak be és a nagy Sol sugaraival égetnek ki – az így kapott különleges és roppant értékes tárgyakat aztán eladják, és ebből tartják fönn magukat.
A történet kezdetén a rend épp arra készül, hogy látogatást tegyen a Földön és eladjon egy újabb adag kincset, ám ekkor két komoly nehézség merül fel: egyrészt felvesznek a hajóra két szerencsétlenül járt embert, akik valójában rosszban sántikálnak, másrészt pedig kiderül, hogy valami gond van a hajtóművel, ezért a hajó nem tud Föld körüli pályára állni – ehelyett egyre közelebb kerül a Naphoz, és félő, hogy a rend minden tagja elpusztul. Ám míg az idősebb szerzetesek különösebb pánik vagy félelem nélkül elfogadják a sorsukat mint Sol akaratát, addig a történet főhőse, a tizennégy éves novícius, Bart (aki Sol imádata mellett éppen az űrhajó-vezetői vizsgájára készül) nem adja fel a reményt, és a hajó kapitányának segítségével megpróbálja megmenteni a rendet.
A történet kezdetén a rend épp arra készül, hogy látogatást tegyen a Földön és eladjon egy újabb adag kincset, ám ekkor két komoly nehézség merül fel: egyrészt felvesznek a hajóra két szerencsétlenül járt embert, akik valójában rosszban sántikálnak, másrészt pedig kiderül, hogy valami gond van a hajtóművel, ezért a hajó nem tud Föld körüli pályára állni – ehelyett egyre közelebb kerül a Naphoz, és félő, hogy a rend minden tagja elpusztul. Ám míg az idősebb szerzetesek különösebb pánik vagy félelem nélkül elfogadják a sorsukat mint Sol akaratát, addig a történet főhőse, a tizennégy éves novícius, Bart (aki Sol imádata mellett éppen az űrhajó-vezetői vizsgájára készül) nem adja fel a reményt, és a hajó kapitányának segítségével megpróbálja megmenteni a rendet.
David Jones könyve igazi régi vágású ifjúsági regény: kalandos, izgalmas, helyenként humoros, történetközpontú könyv, ami szolgál néhány tanulságos gondolattal, de nem próbál mindenáron tanítani, a történet fiatal és leleményes főhősével pedig bármely kiskamasz könnyen azonosulhat. S ami számomra mindenképpen pozitívum: a regényben nincsenek „furalények” – értve ez alatt mindenféle nem emberi teremtményt, a vámpíroktól a tündéreken át az űrlényekig. Most, amikor mintha minden szórakoztató regény szerzője kötelességének érezné, hogy a könyvében fontos szerephez juttasson néhány különleges lényt, igazán üdítő egy efféle történettel találkozni, amelyben a főszereplő egyszerűen csak a találékonyságára hagyatkozva küzd meg az előtte álló problémákkal, és menet közben nem kell sem vámpírokra vadásznia, sem szövetséget kötnie pár természetfeletti lénnyel a siker érdekében.
A roppant kellemes régimódiságot némileg ellensúlyozza az, hogy a történet a jövőben és az űrben játszódik – bár az is igaz, hogy szinte semmi nem derül ki arról, hogy valójában milyen az a világ, ahol az emberek a Napot imádják és monostorhajókkal keringenek az istenük körül, úgyhogy a világűr mint háttér meglehetősen esetlegesnek tűnik. Ezt tekinthetjük hibának (merthogy minek ír valaki sci-fielemekkel operáló, a jövőben játszódó történetet, ha aztán nem foglalkozik azzal, hogy kidolgozza a jövőbeli világot), vagy dönthetünk úgy, hogy ez annyira nem is fontos, mert a történet mindentől függetlenül szórakoztató. Én ez utóbbit választom, mert a kidolgozatlanság nem túlságosan zavaró, ráadásul ha megpróbálom elképzelni, milyen ifjúsági könyveket olvasnék szívesen, ha nagyjából tíz-tizenkét éves lennék, arra jutok, hogy pont ilyeneket, mint ez.
