Graham Swift: Utolsó kívánság - Last Orders
Umberto Eco írt valami olyasmit a Rózsa nevéhez fűzött széljegyzeteiben, hogy a regénye első száz oldala azért nehézkes és megközelíthetetlen, mert ezzel akarta próbára tenni az olvasót, hogy csak az jusson fel a kolostorba, ahol az izgalmak kezdődnek, aki elég kitartó és kíváncsi – vagyis Eco hegyet épített a szövegből, amelyet ugyanúgy meg kell mászni, mint a főszereplőknek azt a valóságos hegyet, amin a kolostor áll. Ecónak és Graham Swiftnek ugyan semmi köze egymáshoz, mégis a Rózsa neve-féle hegymászás jutott eszembe erről a regényről.
Az Utolsó kívánságban nem izgalmakról és bűnügyekről van szó, hanem emberekről, akik a legrejtélyesebb bűnténynél és rejtélyesebbek és nehezebben megismerhetőek – úgyhogy annak ellenére, hogy ez a könyv csak háromszáz oldal, nem pedig hatszáz, mint a Rózsa neve, mégsem tűnik olyan soknak, hogy ebben a regényben is el kellett jutnom a 100. oldalig, mire lett némi fogalmam arról, hogy kik ezek az emberek, akikről Swift mesél. Persze a történet végére érve sem látok mindent tisztán, de ha emberekről van szó, ez egyáltalán nem meglepő.
Az Utolsó kívánságban nem izgalmakról és bűnügyekről van szó, hanem emberekről, akik a legrejtélyesebb bűnténynél és rejtélyesebbek és nehezebben megismerhetőek – úgyhogy annak ellenére, hogy ez a könyv csak háromszáz oldal, nem pedig hatszáz, mint a Rózsa neve, mégsem tűnik olyan soknak, hogy ebben a regényben is el kellett jutnom a 100. oldalig, mire lett némi fogalmam arról, hogy kik ezek az emberek, akikről Swift mesél. Persze a történet végére érve sem látok mindent tisztán, de ha emberekről van szó, ez egyáltalán nem meglepő.
A könyv egyetlen napról szól, amikor négy régi barát felkerekedik, hogy teljesítsék az elhunyt hentes, Jack Dodds végakaratát, és beleszórják a férfi hamvait a tengerbe. A négy férfi: Vic, a temetkezési vállalkozó; Ray, a lóversenymániás irodai munkás; Lenny, aki bokszoló szeretett volna lenni, de aztán zöldséges lett; és Jack nevelt fia, Vincey, aki használt autókkal üzletel – ők, illetve Jack felesége, Amy felváltva mesélik a történetet. Miközben a férfiak Londonból a végakaratban megjelölt helyszín, Margate felé tartanak, nem meglepő módon mindannyian múltidézgetős hangulatba kerülnek, és a felmerülő emlékekből lassan kiderül, hogy milyen szálak fűzték össze őket egymással és az elhunyttal, és arról is képet kapunk, hogy úgy általában milyen életet éltek.
Múltidézgetős könyvekből meg visszapillantásokon keresztül elmesélt élettörténetekből persze elég sok van, de ez a könyv magasan kiemelkedik az átlagból. Nagy erénye például, hogy nagyon valósághű és csöppet sem patetikus: a visszaemlékezésektől nem szépül meg hirtelen a könyv teljesen átlagos szereplőinek teljesen átlagos élete, ugyanakkor Swift nem is sújt le vagy sokkol elképzelhetetlen szörnyűségekkel. Ebben a könyvben a jó és a rossz dolgok egyaránt az elviselhető, mindenki által megtapasztalható és talán elkerülhetetlen kategóriába esnek: betegségek, félre- és lelépések, kedélyes sörözgetések, pár üzleti siker és szerencsés húzás, szerelmek, családi drámák, kompromisszumok – csupa olyasmi, ami csak annak „nagy”, aki átéli. És Graham Swift úgy tud írni ezekről a témákról, hogy egyszerre mutatja meg a hétköznapiságukat és azt, hogy annak, aki egy életet (akármelyiket) átél, mégiscsak ezek a világ legjelentősebb, legkülönlegesebb dolgai.
Aztán ami még nagyon jó a könyvben, az a nyelvhasználata és a humora. Nem tudom, magyarul milyen a könyv, de angolul nagyon élvezetes olvasni a szereplők kevéssé kifinomult, ugyanakkor roppant kifejező és érzelemgazdag szavait. Akár az eseményekben, Swift a nyelvhasználatban is hétköznapi: átlagember szereplői nem éppen a BBC-re illő angolsággal beszélnek, de nem is úgy, mint valami gengszterregény hősei. Hanem pont úgy, mint egy átlagos cockney nyelvhasználó valahol Londonban.
Ami meg a humort illeti: Swift humora visszafogottan abszurd, kicsit bizarr, kicsit sötét, de alapvetően megértő, együttérző. Egyébként a regény humoráról (meg a történet folyásáról is) két könyv jutott eszembe: a Míg fekszem kiterítve William Faulknertől, illetve Beryl Bainbridge The Bottle Factory Outing c. regénye.
Szóval az Utolsó kívánság nagyon jó regény. Szép és felemelő, a vége pedig katartikus (és ezt a szót nem használom valami sűrűn).
