Parov Stelar Band - Hegyalja Fesztivál, 2012. július 19.
Direkt a Parov Stelar Band kedvéért mentem el egy napra az idei Hegyalja Fesztiválra. Az idő délután még szép volt, és a délutáni-kora esti koncerteken is jól elszórakoztam, de azért végig az este fél 12-t vártam, amikor a Parov Stelarnak színpadra kellett lépnie. Gondoltam, minden zavaró tárgytól (mint például a pohártól a kezemben) időben megszabadulok, és jó korán odaállok az őket megelőző Everlast koncertjét néző-hallgató fesztiválozók közé valahova hátulra, hogy amikor majd oszlik az everlastos tömeg, én gyorsan a parov stelaros tömeg elejére férkőzhessek.
Csak annyi szépséghibája volt a tervnek, hogy körülbelül este 11-kor, amikor épp elindultam a Borsodi Nagyszínpad felé, hirtelen leszakadt az eső. Az a két perc alatt bőrig áztatós fajta. A zivatar miatt eléggé zavarodott hangulat alakult ki a színpadnál: Everlast eltűnt a színfalak mögött (nem tudom, hogy tényleg éppen véget ért a koncert, vagy még lett volna ráadás, ha nincs az eső), az emberek egy része elmenekült, más részük maradt és kissé tanácstalanul álldogált, és szerintem nem csak én estem röpke pánikba, amikor egy pillanatra elment az áram.
Aztán újra kigyulladtak a fények, az eső kicsit csendesedett, a Parov Stear Band lassan elkezdett felcuccolni a színpadra, a tömeg pedig egyre nőtt körülöttem. Nem tudom, hányan lehettünk, mert fél 12-re én annyira beszorultam a második sorba, valahova két széles vállú fiatalember mögé és néhány nagyon szimpatikus és lelkes lány elé, hogy esélyem sem volt hátranézni és megpróbálni felmérni a tömeget. A folyamatos előrenyomulásból és az egyre izgatottabb skandálásból és üvöltözésekből azért azt vettem ki, hogy elég sokan voltunk. És a következő fél órában a feszült várakozással teli hangulat egyre fokozódott.
Csak annyi szépséghibája volt a tervnek, hogy körülbelül este 11-kor, amikor épp elindultam a Borsodi Nagyszínpad felé, hirtelen leszakadt az eső. Az a két perc alatt bőrig áztatós fajta. A zivatar miatt eléggé zavarodott hangulat alakult ki a színpadnál: Everlast eltűnt a színfalak mögött (nem tudom, hogy tényleg éppen véget ért a koncert, vagy még lett volna ráadás, ha nincs az eső), az emberek egy része elmenekült, más részük maradt és kissé tanácstalanul álldogált, és szerintem nem csak én estem röpke pánikba, amikor egy pillanatra elment az áram.
Aztán újra kigyulladtak a fények, az eső kicsit csendesedett, a Parov Stear Band lassan elkezdett felcuccolni a színpadra, a tömeg pedig egyre nőtt körülöttem. Nem tudom, hányan lehettünk, mert fél 12-re én annyira beszorultam a második sorba, valahova két széles vállú fiatalember mögé és néhány nagyon szimpatikus és lelkes lány elé, hogy esélyem sem volt hátranézni és megpróbálni felmérni a tömeget. A folyamatos előrenyomulásból és az egyre izgatottabb skandálásból és üvöltözésekből azért azt vettem ki, hogy elég sokan voltunk. És a következő fél órában a feszült várakozással teli hangulat egyre fokozódott.
Nem hiszem, hogy a zenekar szándékosan akarta heccelni a közönséget és direkt várattak sokáig magukra, gondolom, a csúszás inkább az időjárás miatt volt – mindenesetre a koncert jó 25 perccel a kiírt időpont után kezdődött, és addigra már (legalábbis a közelemben állók el-elkapott szavai alapján) meglehetősen frusztrált volt a tömeg – végül is jó néhányan addigra már majdnem egy órája áztunk, ami önmagában kevéssé szórakoztató elfoglaltság.
Aztán végre előjöttek a zenészek, és onnantól kezdve az eső és az idegőrlő várakozás el volt felejtve. Cleo Panther roppant karizmatikus és szexi énekesnő, aki a megjelenésével és úgy általában az egész színpadi tevékenységével a férfiakat és a nőket egyaránt képes megőrjíteni (részben a saját tapasztalatomról beszélek, részben pedig azokról a reakciókról, amiket a körülöttem állók kiabálásaiból kihallottam), és ahogy a zenekar az ő vezetésével belevágott a koncertbe, az előrevetítette azt, hogy a következő másfél óra szuper, igazi magunkról megfeledkezős élmény lesz. És valóban ilyen lett.
Bár a koncert az idén tavasszal megjelent The Princess című dupla albumot népszerűsítő turné része volt, szerencsére épp elég régebbi sláger (mint például a „Chambermaid Swing”, a „Matilda” és a „Libella Swing”) is elhangzott ahhoz, hogy a koncert során mindenki találjon olyan hallgatni- és táncolnivalót, ami kedves a fülének és a szívének. Nem mintha bármi bajom lenne a The Princess-szel, egyszerűen csak arról van szó, hogy az elmúlt hónapok során még sosem sikerült végighallgatnom a lemezt, mert valahányszor belekezdtem, előbb-utóbb mindig eljutottam egy-egy olyan számhoz, ami annyira megtetszett, hogy kényszeresen elkezdtem nyomogatni az újrajátszás gombot és nem tudtam továbbhaladni. De ahogy észrevettem, nemcsak nálam hiányzott az új lemez ismerete, az egész közönség a már említett, korábbi számokra indult be a legjobban.
Aztán végre előjöttek a zenészek, és onnantól kezdve az eső és az idegőrlő várakozás el volt felejtve. Cleo Panther roppant karizmatikus és szexi énekesnő, aki a megjelenésével és úgy általában az egész színpadi tevékenységével a férfiakat és a nőket egyaránt képes megőrjíteni (részben a saját tapasztalatomról beszélek, részben pedig azokról a reakciókról, amiket a körülöttem állók kiabálásaiból kihallottam), és ahogy a zenekar az ő vezetésével belevágott a koncertbe, az előrevetítette azt, hogy a következő másfél óra szuper, igazi magunkról megfeledkezős élmény lesz. És valóban ilyen lett.
Bár a koncert az idén tavasszal megjelent The Princess című dupla albumot népszerűsítő turné része volt, szerencsére épp elég régebbi sláger (mint például a „Chambermaid Swing”, a „Matilda” és a „Libella Swing”) is elhangzott ahhoz, hogy a koncert során mindenki találjon olyan hallgatni- és táncolnivalót, ami kedves a fülének és a szívének. Nem mintha bármi bajom lenne a The Princess-szel, egyszerűen csak arról van szó, hogy az elmúlt hónapok során még sosem sikerült végighallgatnom a lemezt, mert valahányszor belekezdtem, előbb-utóbb mindig eljutottam egy-egy olyan számhoz, ami annyira megtetszett, hogy kényszeresen elkezdtem nyomogatni az újrajátszás gombot és nem tudtam továbbhaladni. De ahogy észrevettem, nemcsak nálam hiányzott az új lemez ismerete, az egész közönség a már említett, korábbi számokra indult be a legjobban.
Bár a fentebb említett, előttem álló vállas fiatalemberek miatt jó ideig szinte semmit nem láttam, csak hallottam, azért időnként sikerült a látványból is elkapnom valamit: Cleo Panther egyes számok alatt előadott játékai egy legyezővel és egy hosszú cigarettaszipkával roppant szexis hangulatot teremtettek; a laptopok mögött álló Parov Stelar a szokásos laza, vagány egykedvűségével nyomogatta a gépeket; és a szaxofonos Max the Sax is kitett magáért. A többi zenészt sajnos nem volt alkalmam külön-külön megfigyelni – de az biztos, hogy nem lehettek rosszak, mert az összhatás számomra lenyűgöző volt.
A setlistek megjegyzésében nem vagyok túl tehetséges, ezért nem is tudok sok dalcímet említeni, de a koncert során épp a megfelelő arányban hangzottak el a régi és az új dalok, és a közönség lelkesen reagált arra is, amit régóta ismert, és arra is, amit még alig vagy egyáltalán nem. És amikor a koncert ráadás előtti része véget ért az új albumról való „All Night” című dallal, csak arra tudtam gondoltam, hogy szívesen folytatnám a táncot a Parov Stelar Banddel egész éjszaka.
Végül még egy, látszólag mellékes megjegyzés a koncerttel kapcsolatban: menet közben valamikor elállt az eső. De hogy ez melyik dal közben történt, azt képtelen lennék megmondani. És szerintem az ilyesféle koncertek a legjobbak – az olyanok, ahol nem számítanak a külső körülmények meg az időjárás, és nem számít az, hogy az embert hátulról épp összenyomják, jobbról pedig épp eléfurakodnak, mert a zenészek képesek elérni, hogy a közönség másfél órára teljesen elfeledkezzen a valóságról. Ez a koncert ilyen volt.
Aki pedig lemaradt erről a koncertről, augusztusban még megnézheti a zenekart a SZIN-en. Mindenképpen érdemes.
A setlistek megjegyzésében nem vagyok túl tehetséges, ezért nem is tudok sok dalcímet említeni, de a koncert során épp a megfelelő arányban hangzottak el a régi és az új dalok, és a közönség lelkesen reagált arra is, amit régóta ismert, és arra is, amit még alig vagy egyáltalán nem. És amikor a koncert ráadás előtti része véget ért az új albumról való „All Night” című dallal, csak arra tudtam gondoltam, hogy szívesen folytatnám a táncot a Parov Stelar Banddel egész éjszaka.
Végül még egy, látszólag mellékes megjegyzés a koncerttel kapcsolatban: menet közben valamikor elállt az eső. De hogy ez melyik dal közben történt, azt képtelen lennék megmondani. És szerintem az ilyesféle koncertek a legjobbak – az olyanok, ahol nem számítanak a külső körülmények meg az időjárás, és nem számít az, hogy az embert hátulról épp összenyomják, jobbról pedig épp eléfurakodnak, mert a zenészek képesek elérni, hogy a közönség másfél órára teljesen elfeledkezzen a valóságról. Ez a koncert ilyen volt.
Aki pedig lemaradt erről a koncertről, augusztusban még megnézheti a zenekart a SZIN-en. Mindenképpen érdemes.
