(A poszt kicsit spoileres.)

Úgy tűnik, mióta léteznek kertvárosok, az emberek azóta akarnak menekülni belőlük. Az 1955-ben (tehát épp az egyre gyorsabb amerikai kertvárosiasodás idején) játszódó regény főszereplői, Frank és April Wheeler is így vannak ezzel: a connecticuti városkából a New York-i munkahelyére ingázó fiatal férj és az otthon nem túl lelkesen és nem túl tehetségesen családanyásdit és háziasszonyosdit játszó feleség nagyon nem érzik jól magukat az életükben, és titokban meg vannak győződve arról, hogy ők többre hivatottak annál, mint hogy a valószerűtlenül zöld fű és a pasztellszínű, bűbájos házikók között, a Yates által egy helyen „játékvilágnak” nevezett kertvárosban éljék le az életüket.

Ezért aztán amikor Aprilnek egy nap az az ötlete támad, hogy számolják fel az életüket és költözzenek családostól Párizsba, Frank némi akadékoskodás után belemegy a dologba. A tervek szerint April majd dolgozni fog, és miközben eltartja a családot, Franknek végre lesz ideje kitalálni, hogy mi az, amire valóban született, és amint ezt kitalálta, elkezdheti megvalósítani önmagát. (Ez fontos, merthogy a Wheeler házaspár egyik nagy közös fikciója/hazugsága az, hogy Frank valami különös tehetség birtokosa, amelyet pusztán azért nem tudott kibontakoztatni, mert annak idején túl hamar jött a gyerek, s ezért a felelősségteljes férj kénytelen volt elvállalni egy dögunalmas, de legalább jól fizető munkát a családja érdekében.) De aztán persze semmi sem úgy alakul, ahogy azt a házaspár (vagyis leginkább a most-azonnal-muszáj-valamit-csinálnom-különben-elrohadok állapotában lévő April) eltervezte.

Ez egy rettenetesen nyomasztó könyv. Nem annyira az egyes események vagy fordulatok miatt (bár azok között is van bőven nyomasztó), hanem amiatt, hogy félelmetesen, felkavaróan igaz. Nem tudnék más könyvet mondani, ami ennyire hitelesen ábrázolja a párkapcsolati játszmázásokat, meg azt, hogy hogyan ámít(hat)ják egymást és saját magukat egy pár tagjai. A Wheeler házaspár pedig jóformán mást sem csinál, csak játszmázik és ön- és egymásáltat: a veszekedéseik során mindketten tudják, mit kell mondaniuk, hogy a másiknak a lehető legnagyobb fájdalmat okozzák; April tudja, hogyan vívja ki Frank tetszését azzal, hogy előadja a gondos háziasszonyt, hogy egy-két órával később, amikor a férje már kellőképpen ellágyult a fenenagy törődéstől, nyugodtan előhozakodhasson az ötleteivel; Frank pedig mindig képes úgy csűrni-csavarni a szavakat, amikor a munkahelyéről és önmagáról beszél, hogy kedvező színben, határozott, érett, az agyatlan munkáját nyegle megvetéssel kezelő férfiként tűnjön fel April előtt (mert azt hiszi, Aprilnek ez tetszik).

Egyszerre szánalmas és szívszorító látni, ahogy pl. Frank folyamatosan magyarázatokat és kifogásokat gyárt, és miközben valakivel beszélget, már előre lejátssza magában, hogy mindezt hogyan adja majd elő a feleségének úgy, hogy jól jöjjön ki a dologból. Az pedig végtelenül dühítő, ahogy Frank bizonyos kérdésekben ragaszkodik ahhoz, hogy az ő szava legyen a döntő, még akkor is, ha egyébként ő is azt szeretné, amit April (erre a legdurvább példa természetesen a gyerekvállalás kérdése – Frank akkor is ráveszi Aprilt, többször is, hogy szülje meg a nem kívánt gyerekét, amikor valójában ő is boldogabb lenne a gyerekek nélkül, de ezt mindenféle homályos elvárások meg valami torz megfelelési kényszer miatt nem vallhatja be). (Amúgy April is csinál hasonló dolgokat, csak az ő agyába és az ő játszmázási mechanizmusaiba kevésbé látni bele, mint Frankébe.)

Egyébként számomra mindebben az a legszörnyűbb, hogy szó sincs arról, hogy April és Frank házassága „menet közben” romlott el, s hogy a mindennapos hazudozás meg hatalmi harc „csak” ekkor kezdődött. Ahogy a szereplők visszaemlékezéseiből kiderül, ebben a kapcsolatban az elejétől fogva minden hazugságra épült – pl. April csak azért mondta a kapcsolatuk elején Franknek a férfi által azóta is nagy becsben tartott bókot („te vagy a legérdekesebb ember, akivel valaha találkoztam”), mert tudta, hogy Frank ezt akarja hallani. Persze felmerül a kérdés: hazugság ez vajon? Vagy csak afféle kedveskedő, ártalmatlan ego-tuning, amit minden friss szerelmespár tagjai mondogatnak egymásnak? Szerintem hazugság, méghozzá elég ronda és cinikus és ráadásul önbecsapós – ahogy a történetből is kiderül, nem olyan nagyon jó ötlet a másik hülyítésére alapozni egy kapcsolatot, se a hülyítő, se a hülyített félnek.

De persze a könyv nemcsak April és Frank egymás-marcangolásáról meg az ő elkerülhetetlenül rossz véget érő élet-megváltoztatási terveikről szól, hanem más emberekről is: például az ingatlanügynökről, Mrs. Givingsről, aki napi tizenkét órában csacsog (mű?)vidáman arról, hogy milyen fantasztikus az időjárás, milyen zöld a fű, milyen csodás hely a kertváros és milyen szép kilátás nyílik Wheelerék nappalijának ablakából – aztán hazamegy, felveszi a játszósruhát és amikor egy pillanatra egyedül marad, elsírja magát, mert megöregedett és nyomtalanul és értelmetlenül múlt el az élete. Meg a Wheeleréknél kevésbé ígéretes (de tulajdonképpen mit ígérnek Wheelerék?) szomszéd házaspárról, Campbellékről, akik látszólag tökéletesen elégedettek az életükkel, s akiket látszólag nem kínoz a „valódi” élet iránti vágy, ami Wheeleréket igen – de persze kiderül, hogy egy kicsit mégis, és hogy ők sem feltétlenül ostobábbak vagy sekélyesebbek, mint az önnön felsőbbrendűségük és többre hivatottságuk tudatában élő Wheelerék (de legalábbis a férj biztosan nem). Meg az „utánpótlásról”, a New York-i szingli lánykáról, aki egész nyugodtan bonyolódik kalandokba egy nős férfival, mert egy húszéves lánynak, aki a nyüzsgő nagyvárosban él, majdhogynem kötelező ezt tennie, mielőtt elkötelezi magát, férjhez megy és kiköltözik a kertvárosba, ahol majd arról ábrándozhat, hogy mennyivel izgalmasabb volt a New York-i élete. Meg Mrs. Givings mentálisan instabil fiáról, Johnról, aki szintén ígéretesen indult, de aztán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanakkor nem tudta elfogadni azt sem, hogy a játékvároskák reménytelenül üres világában élje le az életét.

És a mellékszereplők történetei csak árnyalják azt a képet, ami már Wheelerék történetéből is nyilvánvaló: úgy tűnik, a játékvárosi, szimulákrum-élet megfojt vagy tönkretesz mindenkit, aki túl sokat gondolkodik, és itt csak azok élhetnek nyugodtan, akik maguk is annyira művé válnak, hogy egyáltalán nem lehet tudni, van-e bennük valami más, valami élő is a műanyagréteg alatt (Mrs. Givingsről képtelen vagyok eldönteni, hogy vajon van-e), vagy akik inkább önként lemondanak a gondolkodásról, hogy nagyjából épelméjűek maradjanak (pl. Campbellék – bár a férj azért valamivel többet gondolkodik az egészségesnél). Mindez persze szörnyű és végtelenül lehangoló, és biztos, hogy pár kertváros-kritikus amerikai mű (mint mondjuk ez, vagy az Amerikai szépség, vagy a Kék bársony, vagy az Öngyilkos szüzek, vagy valamelyik John Updike-regény) elolvasása vagy megnézése után senki nem vágyik ebbe a világba. Csak az a kérdés, hogy mi van máshol – és hogy máshol „valódibb”-e az élet.