Szerhij Zsadan: Vorosilovgrád

vorosilovgradCover.JPG

A regény főhőse, a harmincas Herman jó tizenöt éve otthagyta a maga kis unalmas városát a nagyváros kedvéért, ahol nagy sikereket ért el: szerzett egy töriszakos diplomát, valahogy még állást is talált, és viszonylag kellemesen eléldegél a lepattant albérletben, amit az egyik munkatársával oszt meg. Nem túl izgalmas az élete, de nem is vágyik többre. Ahogy ő maga mondja: „a pénzem épp elég volt arra, amit megszoktam. Ahhoz, hogy új szokásokat vegyek fel, már késő volt. Minden megfelelt. Ami nem felelt meg, azt leráztam magamról.”

Aztán egy nap felhívják a szülővárosából azzal, hogy a benzinkutat üzemeltető bátyja lelépett, és most feltétlenül szükség lenne a jelenlétére (mivel a vállalkozás Herman nevén volt). Úgyhogy a férfi hazautazik, és bár ahhoz talán már késő, hogy új szokásokat vegyen fel, kiderül, ahhoz még nem késő, hogy újra felfedezze/újratanulja a régi szokásokat, és talán rájöjjön, hogy nem is olyan szörnyű hely a végtelen kukoricaföldek között fekvő, világvégi kisváros, mint ahogy emlékezett rá.

A Vorosilovgrád egyrészt afféle múltidézős-múltfeltárós, én-keresős történet: miközben Herman lassan visszailleszkedik az őt meglehetősen bizalmatlanul fogadó régi társaságába, óhatatlanul is felidézi a gyerekkori és kamaszkori emlékeit és az egykori önmagát: azt, hogy milyen volt, amikor a város legendás focicsapatában játszott; azt, hogy mikor és hol vezették őt be a szerelem művészetébe; vagy azt, hogy mi történt azon a nyári estén, amikor a haverokkal egészen sötétedésig ugráltak a hídról a folyóba. Nem minden emléke szép, nem minden iránt lehet (vagy érdemes) nosztalgiát éreznie, de az emlékek ettől még fontosak, és a már-már dörzsölt (amolyan nem túl gyakorlatias, bölcsész-módra dörzsölt) nagyvárosivá vált Herman újra megtanulja értékelni a múltját és a várost, ahonnan származik.

Másrészt a Vorosilovgrád az egymást régóta ismerő (vagy legalábbis a közös lakóhely, a közös szokások, szórakozások által összekötött) emberek közti viszonyok története is. Herman kisvárosában mindenki ismer mindenkit: kis túlzással azt mondhatnám, mindenki lefeküdt már mindenkivel, mindenki tud mindent a többiek életéről, és még a helyieket sanyargató, az eddig a függetlenségét megőrző benzinkút megszerzésére törekvő maffiózók is régi ismerősök, és a helyiek tudják, hogyan kell velük bánni. A regény egyik fő kérdése az, vajon Herman is tudja-e ezt vagy képes-e megtanulni: vajon megijed-e a fenyegetéseiktől és az erőszakos cselekedeteiktől, és eladja-e nekik a benzinkutat, vagy ő is felveszi a helyiek makacsságát és bármi áron megvédi azt, ami az övé.

Ám az, ami a történet fő konfliktusának tűnik (vagyis hogy mi lesz Herman bátyjának benzinkútjával), egy idő után lassan a háttérbe szorul, és a regény egyre különösebb, félelmetesebb, a valóságtól elrugaszkodottabb események sorává válik: a főhős felkeveredik egy vonatra, amely a pusztaság közepén lefektetett, sehonnan sehova vezető síneken közlekedik; eljut az országhatárra, ahol tanúja lesz a rutinos csempészek éjszakai munkálkodásának; vagy épp mongol-tatár menekültek ideiglenes táborában köt ki, ahol furcsa eseményeket él át, ám a tábornak reggelre nyoma vész, és Herman abban sem lehet biztos, hogy valóban átélte-e, amit átélt.

A sok nehezen megmagyarázható esemény mintha az ukrán kisváros valóságát, mindennapi életét szimbolizálná. Az itt élők teljesen természetesnek veszik mindazt, ami Herman számára kezdetben olyannyira idegennek tűnik, ők már megszokták a folytonos bizonytalanságot, a sehonnan sehova tartást – és lassan a főhős is megszokja (és talán meg is szereti) mindezt és megtanulja értékelni azt az életet, ami elől fiatalon inkább elmenekült.

Mindez tán kissé sötéten hangzik, ezért gyorsan hozzáteszem, hogy a regénynek egyébként remek, élvezetes stílusa és humora van, ami oldja a helyenként valóban igen nyomasztó hangulatot. Herman (aki egyben az elbeszélő is) nagyvárosi, vicces, kissé szlenges, fiatalos nyelven írja le különös élményeit, amikor pedig néha elmélázik vagy a múltján gondolkodik, egészen szépen és líraian fogalmaz. Bár a hangos kuncogásra késztető, néhol abszurd humor inkább csak a regény első részére jellemző, a második rész sem száraz és unalmas, egyszerűen csak komolyabb, merengőbb – olyan, ami illik Herman újra megtalált múltbéli énjéhez, ami – talán számára is meglepő módon – felnőttebb, érettebb, mint az a „nagyvárosi én”, akiről a főhős sokáig azt hitte, hogy az ő maga.