Aravind Adiga: A Fehér Tigris - The White Tiger
A történeteket, akárcsak a történelmet, a győztesek írják, s Aravind Adiga Booker-díjas regénye is egy győztes története. A főszereplő, Balram Halwai India valamelyik civilizációtól elzárt vidékén, egy Gangesz-parti faluban tölti gyerekkorát, s a sorsa semmiben sem különbözik a kortársai sorsától: ő is csak néhány osztályt végezhet el az iskolából, ő is kénytelen már gyerekként munkát vállalni, s látszólag neki sincs semmi esélye arra, hogy kitörjön a nyomorból és emberhez méltó életet éljen. A fiú azonban a látszat ellenére nagy dolgokra hivatott. Mások véleménye szerint Balram kimagaslóan intelligens, s a legendás Fehér Tigrisre hasonlít: századonként csak egy születik belőle, de az az egy aztán felforgatja a világot, és semmi sem állíthatja meg a felemelkedés útján.
S valóban úgy tűnik, hogy Balram jó úton halad: családja anyagi támogatásával megtanul autót vezetni, majd az Amerikából nemrég hazatért Asók úr szolgálatába ajánlja magát, s hamarosan már a férfi első számú sofőrjeként cirkál Delhi zajos, mocskos, forgalmi dugókkal terhes utcáin. Balram élete voltaképpen egészen kellemesen alakul: a gazdája jól bánik vele, tisztességes fizetése van, s a családja már azt fontolgatja, hogy ideje lenne megházasodnia – ám a fiú végül mindennek hátat fordít, s drámai lépésre szánja el magát, hogy kiszabaduljon a szolgasorból. Bár a könyv fülszövege sajnos elárulja, hogy mit tesz Balram a sikeres, emberi élet reményében, én a történet részletezése helyett a továbbiakban a mű szerkezetére és a felmerülő erkölcsi kérdésekre térek ki.
A történetet a már befutott Balram írja le hét éjszaka alatt, az indiai látogatásra készülő kínai miniszterelnöknek címzett levelekben. Balram azt állítja, hogy a leveleivel szeretné felnyitni a miniszterelnök szemét, s ráébreszteni őt arra, hogy a folyamatosan fejlődő és egyre gazdagabb nagyvárosokon túl még mindig ott rejtőzik a sötétség Indiája, százmilliók otthona, ahol továbbra is feudális viszonyok uralkodnak, s ahonnan a tudatlanság, a betegségek és a korrupció miatt lehetetlen elmenekülni.
Én viszont nem annyira rendhagyó útikalauzként, mint inkább kényszeres vallomásként, önigazolásként s egyben kérkedésként tekintek Balram leveleire. Hogy miért, azt rögtön kifejtem, de előbb néhány szót szólnék Balram világnézetének gyökereiről. A fiú már kisgyerekként megszabadult minden illúziójától, s korán megtanulta, hogy miként mozgatja a pénz a világot. Ennek megfelelően Balram hangneme meglehetősen cinikus és kiábrándult, s a viselkedése sem mindig nevezhető gáncs nélkülinek. Mindezek ellenére viszont a fiú kezdetben alapvetően jámbor lélek, s minden megaláztatást eltűr a még nála is kiszolgáltatottabb családja érdekében.
Ám eljön az a pillanat, amikor Balram kétféle filozófiája és viselkedésmódja összeütközésbe kerül. A fiú egyrészt szeretne emberként, nem pedig szolgaként élni, ám rá kell jönnie, hogy hiába a legszorgalmasabb munka s a legbeosztóbb életmód, a sofőrként megkeresett pénz sosem fogja biztosítani számára az áhított életet, s kizárólag akkor válhat sikeres ember belőle, ha valamiképpen meglopja a gazdáját és elmenekül. Másrészt viszont Balram pontosan tudja, hogy ha neki sikerül is megmenekülnie, a családját akkor is eléri a büntetés, s ahogy azt a fiú ki is mondja a regény egy pontján, csak a legembertelenebb, legalantasabb ember képes arra, hogy a saját boldogulása érdekében sorsára hagyja a családját.
Balramnak tehát az állati lét és az embertelenség közül kell választania, s mivel azt választja, amit, bőven lehet oka arra, hogy bűntudata legyen. Ezt a bűntudatot próbálja enyhíteni valamelyest azzal, hogy elmeséli (s ezzel a valóságtól eltávolítja, félig-meddig fikcióvá változtatja) a történetét. Nem a rendőrségnek vall tehát, hanem az ismeretlen kínai miniszterelnöknek, aki egyébként, meglehet, sosem fogja olvasni Balram leveleit. A fiú története ugyanakkor önigazolás is, hiszen a Balramot körülvevő nyomort és reménytelenséget látva már majdhogynem érthetőnek tűnik, ha valaki a legdrasztikusabb eszközökkel próbál a sorsán javítani. S mindezen felül Balram kérkedik is az elért eredményeivel, és a történetével bebizonyítja, hogy valóban megérdemli a Fehér Tigris nevet: tényleg ő az az egy a millióból, aki nem ismert semmiféle akadályt, s ezért sikeressé vált – az pedig mellékes kérdés, hogy a sikerhez vezető konkrét tetteire nemigen lehet büszke.
Aravind Adiga pontosan, olvasmányosan és emellett igen hitelesen ábrázolja Balram felemelkedésének (vagy erkölcsi oldalról nézve: lecsúszásának) folyamatát, s ha netán az olvasó azt a gondolatot dédelgetné, hogy Indiában csak a gazdagok korruptak, a mesebeli „egyszerű ember” pedig maga a megingathatatlan becsületesség, a szerző hamar eloszlatja ezt az illúziót: Balram például gyerekkorától kezdve elhivatott hallgatózóművész, felnőtt éveiben pedig előszeretettel egészíti ki a fizetését a gazdája autójának és egyéb tárgyainak kreatív, saját célra történő felhasználásával.
Adiga jelentős és nagyon aktuális regényt írt, s Balram életútján keresztül valóban nyújtott némi bepillantást a sötét, szinte ismeretlen India életébe. Ugyanakkor éppen ehhez kapcsolódik a regény egyetlen, számomra enyhe csalódást okozó eleme is – ami viszont valójában nem a szerző hibája, hanem a fülszövegíróké és a külföldi recenzenseké. Az angol kiadás fülszövegét és a borítón idézett (a szerzőt India kevéssé ismert arcának mesteri megjelenítéséért agyondicsérő) kritikarészleteket olvasva ugyanis azt gondoltam, hogy a regény valóban a társadalom legmélyére fog ásni, és már-már szociográfiai módon fog beszámolni a mélyben tapasztaltakról. Ez viszont nem egészen így történt.
Való igaz, hogy Balram a mélyből származik, és a saját falujában, majd később Delhiben is sokat megtapasztal az alacsony sorból származó ember nyomorából. Ám a főszereplő mégis csak kiválasztott ember: ő a misztikus Fehér Tigris, akinek az a sorsa, hogy sikeressé váljon, épp úgy, ahogy Balram apjának az volt a sorsa, hogy egész életében riksásként dolgozzon. Balram története tehát nem az átlag indiai története, s az igazi mélység Balram számára is ismeretlen: ha más nem is, legalább Asók úr autójának szélvédője elválasztja őt a valódi nyomortól.
S bár olvasás közben még szívesen vettem volna egy kicsivel több általános társadalomábrázolást a regényben, s szerettem volna, ha a könyv főszereplője valóban egy a sok közül, utólag úgy érzem, hogy talán jobb ez így: egyrészt nem tudom, miféle regény születhetne azokról az indiaiakról, akik tényleg az utcán élnek, s akiknek nincs olyan szerencséjük és olyan vastag bőrük, mint Balramnak. Másrészt pedig némiképp megnyugtató a gondolat, hogy Balram nem az átlag indiai, s hogy az átlag indiaiak milliói valószínűleg nem hozzák meg ugyanazokat a döntéseket, amelyeket Balram meghozott.
