Néha már azt hiszem, kinőttem az önfeledten sikongatós tinilányos korszakomból, de aztán mindig történik valami, ami bebizonyítja, hogy tévedtem: például elmegyek a Szigetre, és rájövök, hogy még mindig remekül tudok a Placebóra visongani – és igazából azt remélem, ez mindig így is lesz.

Bizonyos szempontból szerencse, hogy a zenekarnak három éve nem jelent meg új lemeze, mert így a koncerten nem a legújabb dalokra koncentráltak (szemben mondjuk a 2006-os szigetes koncerttel, ahol az akkor frissen megjelent Medsen volt a hangsúly, amit akkor még nem ismertem túl jól), hanem minden egyes albumról eljátszottak pár számot – és többnyire pont olyanokat, amik nekem jobban tetszenek. Alapvetően szeretem Brian Molko önsajnálós hangját és stílusát (és szerencsére a molkós nyavalygás élőben is remekül hangzik, nemcsak a lemezeken), de a balladákban néha úgy érzem, kicsit túlzás, amit művel. Úgyhogy örülök, hogy a koncerten nem erőltették a túl édeskés, lassú számokat (az a néhány, ami elhangzott, mint pl. az „I Know” éppen jó volt ahhoz, hogy a közönség megérezze a jellegzetes placebós melankóliát, de ne forduljon teljesen magába), viszont eljátszottak olyan régi, dühös-fájdalmas dalokat, mint például a „Teenage Angst” és az „Every You, Every Me” (ez utóbbit mondjuk olyan fura hangszereléssel, hogy az első pillanatban nem is ismertem fel).

A koncert közönségére nem lehetett panasz – ilyen lelkes, barátságos, jókedvű, az egész világot és az adott zenekart minden körülmények között szeretni kész tömeggel rég nem találkoztam. Ráadásul várakozás közben megismerkedtem nagyjából az összes körülöttem állóval (egy fehérorosz lánnyal, egy magyar fiúval meg egy holland társasággal), úgyhogy a kezdés idejére én is kellőképpen érzelmes, „mindenki szeret mindenkit” hangulatba kerültem.

A kiírt időpont előtt pár perccel aztán kezdetét vette a rettentő profizmussal megcsinált műsor, ami szinte percre pontosan másfél órán át tartott. Nem tudom, jóval hátrébb (vagy esetleg kevésbé elfogult nézőként) milyen élmény lehetett ez a koncert, de ott elöl én úgy éreztem (szerintem osztozva a körülöttem lévők érzéseiben), hogy egy állandósult visongás-, érzelem- és nosztalgiahullám közepén vagyok – mit mondjak, jó érzés volt. Voltak ugyan apróbb különbségek az egyes dalok fogadtatása között, de összességében nekem úgy tűnt, a közönség minden számot szívesen fogadott, az egyetlen jelentős kivétel, amire emlékszem, a „The Bitter End” volt, valamikor a koncert vége felé – ezt ugyanis még az átlagosnál is nagyobb ováció kísérte, és néhány perc erejéig olyan dühös, felszabadult, kicsit agresszív lökdösődés alakult ki, hogy egy pillanatra aggódni kezdtem a testi épségemért. De aztán következett a „Running Up That Hill” című Kate Bush-feldolgozás és mindannyian újra felöltöttük az érzelmes, kicsit szomorkás, kicsit boldogtalan énünket – és ez így is maradt a koncert végéig, ahol elhangzott még egy dal a készülő új lemezről (egy meghallgatás után nem tudom jól megítélni, de úgy tűnt, ez is egy tipikus Placebo-dal, de a „tipikus” számomra ez esetben nem negatív felhangú szó), majd az „Infra-Red” után vége lett az estének – bár szívesen maradtam volna még legalább ugyanennyi időre a színpad előtt.

Egyébként ez volt a második Placebo-koncertem (az első a 2006-os volt), és az akkori összepréselten (a végén már szinte féllábon) álldogálós élményemhez képest nagyon kellemes meglepetés volt, hogy ezúttal volt hely egy kicsit mozogni-ugrálni-hajat lobogtatni, még viszonylag elöl, a tizedik sor környékén is, ahol álltam. Úgyhogy nagyon örültem, hogy végre megtehettem azt, amiről hat éve ábrándoztam, és táncolhattam egy Placebo-koncerten.

A Placebo tehát élvezetes, jól megcsinált, jó hangulatú koncertet adott – de azt azért nem mondanám, hogy ez a műsor katartikus élményt nyújtott. Nekem ehhez hiányzott a közönséggel való aktívabb kapcsolattartás. Ahhoz képest, hogy egyszer valahol azt olvastam, hogy a zenekar nagyon szeret Magyarországon koncertezni, nem éreztem, hogy a zenészek kitüntetett figyelemmel bánnak a közönségükkel. Persze nincs okom semmi igazán komoly panaszra: Molkóék profik voltak, nem húzták az időt, nem rontottak el semmit, nem művészkedtek arrogánsan, és pont olyan ügyesen és élvezetesen játszottak a hallgatóság érzelmeivel, ahogy az elvárható tőlük – de azért Brian Molko beszélhetett volna egy kicsivel többet és lehetett volna valamivel interaktívabb. Azt hiszem, nekem csak ennyi kellett volna ahhoz, hogy úgy érezzem, egy olyan közösségi élmény részese vagyok, amiben a zenekar és a közönség valóban eggyé válik.

(A kép a zenekar honlapjáról van.)