Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap
A fülszövegben rengeteg szereplőt felsorolnak, és bár néhányuk között vannak kapcsolatok, elsőre mégis nehezen értettem, hogy lesz ebből összefüggő történet. Aztán egy idő után kiderült, hogy ebben a könyvben tényleg minden összefügg mindennel, és mindenkinek köze van mindenkihez, és nem azért, mert a szereplők véletlenül összetalálkoznak, hanem azért, mert eleve benne voltak egymás életében. Ennek nagyon örültem, mert bár szeretem az olyan könyveket is, amik tele vannak véletlen találkozásokkal, az olyanokat még jobban szeretem, amikben a találkozások nem véletlenek, hanem logikusan következnek az előzményekből – számomra ez valóságosabb, én meg azért szeretek fikciót olvasni, hogy valóságot kapjak belőle.
Szóval a könyv egy május 4-i, borult pénteki napon játszódik Rómában, éjféltől éjfélig. A főbb szereplők közé tartozik az elvált Emma, aki agresszív, társfüggő férje, Antonio elől az anyjához költözött a két gyerekével; az újraválasztásért kampányoló, fiatal feleségét és angyali kislányát elhanyagoló képviselő, Elio, aki sejti, hogy valószínűleg a politikai bukás küszöbén áll, és a saját nyűgjei mellett még az előző házasságából származó anarchista fiával, Arisszal is gondjai vannak; illetve Emma lányának olasztanára, Sasha, aki aznap este épp a kapcsolatuk tizedik évfordulóját készül megünnepelni a szeretőjével, de aztán a nagy nap nem a tervei szerint alakul.
Ez a május 4. tulajdonképpen egy átlagos péntek is lehetne, de nem az lesz. Ez egy olyan nap, amikor mindenki tele van várakozással és feszültséggel, és mintha mindenki érezné, hogy aznap történni fog valami. Ezen a napon mindenki megőrül, vagy valami nagy dologra készül/vár, vagy ráébred valamire, vagy végérvényesen megváltoztatja a saját és/vagy mások életét: az Emma emlékétől szabadulni nem tudó, zavart idegállapotú Antonio végzetes döntésre szánja el magát; Elio felesége, Maja megteszi a függetlenség felé vezető út első lépését, amikor titokban megnéz egy eladó lakást; Emma arra vár, hogy kiderüljön, véglegesítették-e a szerződését a munkahelyén, és közben aggódik a gyerekei és az őt zaklató Antonio miatt; Sasha elgondolkodik azon, volt-e értelme annak, hogy a házas szeretőjére való várakozással töltötte az elmúlt tíz évet; Elio hétéves lánya, Camilla pedig veszi a bátorságot és szerelmet vall Emma fiának, Kevinnek, akivel egy iskolába járnak. Stb.
Azt persze az első oldaltól kezdve tudni lehet, hogy ez a nap mindenképpen sorsdöntő lesz jó néhány szereplő számára – és ha nem lenne ennyire jó és valóságos és hatásvadászattól mentes, mégis iszonyúan feszült hangulatú ez a könyv, akkor kicsit rossz néven venném, hogy az írónő egy annyira közhelyes-krimiszerű jelenettel nyitja a könyvét, mint az, hogy valaki lelőtt valakit, de nem mondja meg, hogy ki lőtt le kicsodát. Így viszont hiába lehet viszonylag hamar megsejteni, hogy ki lőtt le kicsodát, a feszültség végig megmarad, és az utolsó néhány oldal annyira durva és szívszaggató, hogy még az sem tudott kizökkenteni, hogy a húgom éppen akkor hívott telefonon, amikor már csak kb. 3-4 oldal volt hátra a könyvből.
A kedvenc szereplőm a könyvből egyébként a város, Róma. Vannak olyan városok, amelyek ugyanannyira szereplői a bennük játszódó történeteknek, mint az élő karakterek. Számomra eddig New York és Velence voltak a legemlékezetesebb, legélőbb város-szereplők (pl. a New York trilógiában és az Idegenben c. regényben), de most Róma is ilyen emlékezetes, messziről félelmetesen idegennek tűnő, de valójában megközelíthető, emberi léptékű, és a megismerhetőségében félelmetes várossá vált, és ugyanannyira szeretném megnézni a Carlo Alberto utcát meg a többi helyszínt, mint mondjuk a New York trilógiabeli Peter Stillman ócska szállodáját Manhattanben.
Szóval a könyv egy május 4-i, borult pénteki napon játszódik Rómában, éjféltől éjfélig. A főbb szereplők közé tartozik az elvált Emma, aki agresszív, társfüggő férje, Antonio elől az anyjához költözött a két gyerekével; az újraválasztásért kampányoló, fiatal feleségét és angyali kislányát elhanyagoló képviselő, Elio, aki sejti, hogy valószínűleg a politikai bukás küszöbén áll, és a saját nyűgjei mellett még az előző házasságából származó anarchista fiával, Arisszal is gondjai vannak; illetve Emma lányának olasztanára, Sasha, aki aznap este épp a kapcsolatuk tizedik évfordulóját készül megünnepelni a szeretőjével, de aztán a nagy nap nem a tervei szerint alakul.
Ez a május 4. tulajdonképpen egy átlagos péntek is lehetne, de nem az lesz. Ez egy olyan nap, amikor mindenki tele van várakozással és feszültséggel, és mintha mindenki érezné, hogy aznap történni fog valami. Ezen a napon mindenki megőrül, vagy valami nagy dologra készül/vár, vagy ráébred valamire, vagy végérvényesen megváltoztatja a saját és/vagy mások életét: az Emma emlékétől szabadulni nem tudó, zavart idegállapotú Antonio végzetes döntésre szánja el magát; Elio felesége, Maja megteszi a függetlenség felé vezető út első lépését, amikor titokban megnéz egy eladó lakást; Emma arra vár, hogy kiderüljön, véglegesítették-e a szerződését a munkahelyén, és közben aggódik a gyerekei és az őt zaklató Antonio miatt; Sasha elgondolkodik azon, volt-e értelme annak, hogy a házas szeretőjére való várakozással töltötte az elmúlt tíz évet; Elio hétéves lánya, Camilla pedig veszi a bátorságot és szerelmet vall Emma fiának, Kevinnek, akivel egy iskolába járnak. Stb.
Azt persze az első oldaltól kezdve tudni lehet, hogy ez a nap mindenképpen sorsdöntő lesz jó néhány szereplő számára – és ha nem lenne ennyire jó és valóságos és hatásvadászattól mentes, mégis iszonyúan feszült hangulatú ez a könyv, akkor kicsit rossz néven venném, hogy az írónő egy annyira közhelyes-krimiszerű jelenettel nyitja a könyvét, mint az, hogy valaki lelőtt valakit, de nem mondja meg, hogy ki lőtt le kicsodát. Így viszont hiába lehet viszonylag hamar megsejteni, hogy ki lőtt le kicsodát, a feszültség végig megmarad, és az utolsó néhány oldal annyira durva és szívszaggató, hogy még az sem tudott kizökkenteni, hogy a húgom éppen akkor hívott telefonon, amikor már csak kb. 3-4 oldal volt hátra a könyvből.
A kedvenc szereplőm a könyvből egyébként a város, Róma. Vannak olyan városok, amelyek ugyanannyira szereplői a bennük játszódó történeteknek, mint az élő karakterek. Számomra eddig New York és Velence voltak a legemlékezetesebb, legélőbb város-szereplők (pl. a New York trilógiában és az Idegenben c. regényben), de most Róma is ilyen emlékezetes, messziről félelmetesen idegennek tűnő, de valójában megközelíthető, emberi léptékű, és a megismerhetőségében félelmetes várossá vált, és ugyanannyira szeretném megnézni a Carlo Alberto utcát meg a többi helyszínt, mint mondjuk a New York trilógiabeli Peter Stillman ócska szállodáját Manhattanben.
