Ian McEwan: Idegenben - The Comfort of Strangers
Szeretem McEwant. Nem szívesen olvasnám el két könyvét gyorsan egymás után, de szerencsére nem is kényszerít erre senki, úgyhogy mindig pár hónap (vagy év) kihagyással fogok bele egy-egy újabb művébe, amikor úgy érzem, készen állok arra a nem mindennapi élményre, amit nagyjából minden könyve jelent számomra. A Comfort of Strangers (magyarul: Idegenben) is már néhány hónapja várta, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek, és a hangulat végül meg is érkezett.
Tudom, hogy nem a terjedelem számít, mégis, kezdetben megtévesztett, hogy az általam olvasott kiadásban ez a regény mindössze 100 oldal, és valami egyszerű, talán kicsit felszínes történetre és nem túl drámai lélekboncolgatásra számítottam, amit hamar elolvasok, és talán gyorsan el is felejtek. Tévedtem. Amint belekezdtem, hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez nem az a regény, amit lehet vagy érdemes gyorsan olvasni. McEwan kiköveteli a figyelmet, de sokat is ad cserébe, és bebizonyítja, hogy 100 oldalba is belefér annyi dráma, feszültség, borzalom és komor költőiség, amennyi egy nagyregénynek is elég volna.
A regény az angol pár, Colin és Mary történetét meséli el, akik egy meg nem nevezett városban (Velencében – de erről majd kicsit később) töltik a vakációjukat. Napjaik egyhangúan telnek, mígnem egyszer egy késő éjszaka is nyitva tartó étterem vagy hotdogos bódé után kutatva összefutnak Roberttel, a kissé erőszakos, túláradóan szívélyes helyi férfival, aki előbb egy füstös bárba vonszolja, majd másnap a lakásába invitálja a párost, ahol megismerkednek Caroline-nal, Robert hátfájós feleségével is. A továbbiakban a regény a négy ember korántsem hagyományos kapcsolatait elemzi, de erről nem akarok többet mondani, mert minden további információ csökkentheti azt a beteges gyönyört, amit a könyv nyújtani tud.
Mert minden bizarrságával, brutalitásával és kíméletlenségével együtt az Idegenben gyönyörű. Olyan szép, költői, pontos és elragadó nyelven van írva, hogy sokszor háromszor-négyszer is elolvastam egy-egy mondatot, mielőtt továbbmentem volna, aztán meg azon kaptam magam, hogy folyton visszalapozok, hogy még egyszer elolvassak egy-egy bekezdést vagy oldalt pár lappal korábbról. S McEwan ezen a szépséges, húsba vágó, mégis szenvtelen nyelven sokat elárul a férfi és a nő kapcsolatáról, az elidegenedésről, a szenvedélyről, a vágyról és a félelemről, s amit mond, az soha nem megnyugtató, hanem felkavaró.
A történet és a regény nyelvezete által sugallt hangulathoz nagy mértékben hozzájárul a színhely is. Bár nincs kimondva, de számos jel mutat arra, hogy a regény hol játszódik: a csatornák, a hidak, a csónakkal való közlekedés, s a távolban időnként fölsejlő temetősziget mind Velencére utalnak, Velence pedig nem a könnyed történetek városa, elég csak Thomas Mann Halál Velencében c. művére, Jeanette Winterson A szenvedély c. regényére vagy Daphne Du Maurier Ne nézz vissza! c. novellájára gondolni. Én legalábbis ezekre az írásokra gondoltam az Idegenben olvasása közben, és csöppet sem lett könnyebb a szívem.
A nyelvhasználat és a helyszín mellett érdemes a regény eredeti címén is elmerengeni egy percre, mert szerintem gyönyörű és kifejező címről van szó. Otthonosan lenni idegenek között – szinte oximoronnak hat, s mégis, Colin és Mary otthon érzik magukat idegenben, s itt találják meg a módját a kissé már hűvös, inkább baráti, mint szerelmi kapcsolatuk feltüzelésének, s ugyanez igaz Robertre és Caroline-ra is, akik Colin és Mary idegen tekintete alatt és jelenléte által képesek kiélni szexuális vágyaikat.
Nem tudom, a fordítás milyen lehet, én angolul olvastam, de azt mondom, olvassátok el. Mert csodaszép, mert felkavaró, s mert önreflexióra késztet.
