A regény főszereplője és elbeszélője a sokgyerekes Hegarty családból származó Veronica. A történet elején megtudjuk, hogy Veronica bátyja, Liam öngyilkos lett, s most össze kell hozni a szanaszét szóródott családot a halotti torra. A szervezés nagy része Veronicára hárul, mivel ő állt a legközelebb Liamhez. A nő értesíti az anyjukat Liam haláláról, Angliába utazik elintézni a holttest kiadásával és hazaszállításával kapcsolatos formaságokat és úgy egyáltalán, beindítja az egész folyamatot, amelynek végén az egész népes család ott áll majd a szűk szülői házban és megemlékezik Liamről, utána pedig mindenki hazamegy és folytatja az életét. Kivéve Veronicát, akinek nem megy könnyen a testvére halálának feldolgozása.

Nem írok többet a történetről, mivel a könyvnek nincs is „valóságos” története. A regény arról az időszakról szól, ami alatt Veronica nagyjából megbirkózik a bátyja halálának tényével és újra képessé válik arra, hogy nagyjából normális módon éljen. Ezek alatt a hónapok alatt Veronica teljesen kiesik az időből és az élet rendes menetéből, egész lényét kitölti a gyász, és csak arra képes, hogy egyfolytában a múltról és a családjáról gondolkodjon, miközben a saját férjét és gyerekeit teljesen elhanyagolja. A nő gondolkodik (és mesél) a bátyjával való kapcsolatáról, a Hegarty család történetéről a nagyszülőkig visszamenőleg, és arról, hogy mi volt az a sorsdöntő, Liam életét örökre meghatározó esemény, ami a nagyszülők házában történt abban az évben, amikor Liam kilenc-, ő pedig nyolcéves volt.

A regény a gyász mellett a múlt feldolgozásáról és az emlékek újraírásáról/újraírhatóságáról szól. Veronica felidézi azt, amit a családjáról tud és alternatív történetekkel áll elő, amik akár igazak is lehettek (volna) (pl. mindjárt a könyv elején leír egy fojtottan erotikus jelenetet, ami elvileg arról szól, hogy hogyan ismerkedett meg egymással a nagyanyja és a nagyapja – aztán kiderül, hogy a jelenet férfifőszereplője nem is a nagyapja volt); felkeresi azokat a helyeket, amik valamiért fontosak voltak az életében, remélve, hogy ezáltal sikerül felidéznie, talán újraélnie és aztán lehetőleg végleg elfelejtenie a múlt némely darabkáját; és megpróbálja megmagyarázni, hogy miért alakult úgy a családja egyes tagjainak élete, ahogy alakult (de a magyarázatok is folyton változnak: Veronica egyszer még egyetlen nagy eseményt nevez meg, ami örökre meghatározta, hogy milyen irányt vesz Liam sorsa, később pedig azt mondja, nem is volt muszáj annak az eseménynek megtörténnie, Liam mindenképpen elrontotta volna az életét és ugyanúgy végezte volna).

Az írónő nagyon élethűen (és életszerűen frusztrálóan) ír az emlékezés folyamatáról, a gondolatok csapongásáról és az érzelmek folyamatos változásáról. Veronica fejében időnként minden összefolyik és minden gondolat egyszerre van jelen, úgyhogy némi túlzással azt mondhatom, hogy az egyik percben még a halotti tor szervezéséről olvashatunk, a következőben arról az amerikai fiúról, aki hajdan, az egyetemen Veronica szeretője volt, a következőben pedig arról, hogy milyen volt, amikor Veronica nyolcéves korában a nagyanyja elvitte őt, Liamet és az egyik húgukat a tengerhez. Ennek ellenére a regény nem követhetetlen, csak épp az átlagosnál több figyelmet igényel, mert nemhogy az nem egyértelmű sokszor elsőre, hogy melyik évben vagyunk és kiről beszélünk, hanem – az emlékek felülírása és folytonos átértelmezése miatt – az sem, hogy „igaz”-e, amit Veronica épp mesél vagy gondol, vagy megint éppen a valóság fikcionalizálásával kísérletezik.

Azt biztosan mindenki tudja, aki kettőnél több posztomat elolvasta, hogy engem nagyon érdekelnek ezek a témák, amikről a könyv szól. És ez a regény jól szól róluk.