Rohinton Mistry: India, India - A Fine Balance
Az idétlen magyar című (miért „India, India”? mit jelent ez a béna, egzotikuskodó, lekezelő, jópofizós cím?), s ezért ebben a posztban az eredeti címén emlegetett Fine Balance kapcsán nem merültek fel bennem olyan gondolatok, amik gyakran eszembe jutnak, ha indiai regényt olvasok. Vagyis olvasás közben nem gondoltam azt, hogy oké, jó ez a könyv, de azért nem annyira valóságos, mert csupán India elenyészően szűk rétegéről szól, én meg kíváncsi lennék a maradékra is. Ez a regény annyira valóságos, amennyire csak egy regény az lehet, nem vesz körül mindent valamiféle mágikus realista-varázzsal (mint a zseniális Éjfél gyermekei) és nem is arról az egyről szól, akinek sikerül (mint mondjuk Aravind Adiga kevésbé zseniális, Fehér tigris c. regénye), hanem pár emberről azon tízmilliók közül, akiknek nem.
A fő történet (a visszatekintések és az epilógus nélkül) az 1970-es évek közepén, az Indira Gandhi által meghirdetett Szükségállapot idején játszódik, amikor az alapvető emberi jogokat átmenetileg felfüggesztették, boldog-boldogtalant bebörtönöztek, és a kormány egyebek mellett nagyszabású városkép-szépítésbe (értsd: a nyomornegyedek ész nélküli ledózerolása, valamint a járdalakók begyűjtése és munkatáborokba szállítása egy olyan városban, ahol annyira rossz a lakáshelyzet, hogy még az sem tud lakást találni, akinek amúgy lenne rá pénze) és erőszakos népességszabályozási/sterilizációs programba kezdett. A háttér fontos, mert a regény szereplői nagyon is benne élnek a korukban, és ami körülöttük történik, az nagy kihatással van az életükre. Viszont a háttér nem annyira fontos, hogy a történelmi események és a korszak valóságának ábrázolása között elvesszenek a szereplők, mert a könyv leginkább mégiscsak emberekről szól.
A könyv elején a varrónő, Dina, a lakása egyik szobáját kiadja egy főiskolás fiúnak, hajdani iskolatársa gyerekének, a másik szobában pedig mini varrodát indít be, ahol két alacsony kasztból származó szabónak ad munkát, majd egy idő után úgy alakul, hogy el is szállásolja őket. A magyar borítószöveget nem ismerem, de miután az én angol példányom hátulján azt olvastam, hogy a könyv négy emberről szól, akik valahogy mind ugyanabban a lakásban kötnek ki és a sorsuk kibogozhatatlanul összefonódik, nagyon reméltem, hogy ebből a „négy nehéz helyzetben lévő ember – egy lakás – közös sorsok” felállásból nem valami olyasmi lesz, mint amilyen Anna Gavalda Együtt lehetnénk c. borzasztó giccsregénye, aminek véletlenül ugyanez az alaphelyzete. Hát, nem olyasmi lett.
A Fine Balance első felében a négy főszereplő háttértörténetét ismerjük meg: megtudjuk, hogy hogy lett a hajdan szép reményű, orvosi pályára készülő Dinából magányos, szegény özvegy, aki kénytelen minden lehetőséget megragadni, hogy fenntarthassa az önálló életét; hogy miért kényszerült a két kisvárosi szabó arra, hogy a nagyvárosban próbáljon új életet kezdeni; és hogy miért érezte úgy a messzi hegyvidékről származó fiú, hogy más szállást kell kerítenie a főiskolai kollégium helyett.
Az „igazi” történet kezdetén a négy főszereplő még épphogy a felszín felett van, vagyis nagyjából megvan az életükben a címbeli kényes egyensúly, és képesek valahogy eléldegélni az őket körülvevő embertelen és iszonyatosan korrupt viszonyok között. Viszont ahogy az már az efféle egyensúlyoknál lenni szokott, nagyon kevés kell ahhoz, hogy ez az állapot megváltozzon. Ebben a könyvben szó szerint olyasmiken múlnak életek, hogy valaki rosszkor van rossz helyen, vagy nem megfelelően szól valakihez, csakhogy Mistry Indiájában a legtöbb ember számára minden hely, minden idő és minden szó bármikor rossznak bizonyulhat, tehát nem lehet eléggé óvatosnak lenni ahhoz, hogy az ember minden veszélyt elkerülhessen. Egyébként nem arról van szó, hogy könyv szereplői különösebben sorsüldözöttek lennének – úgy értem, sok esetben nem azért érik őket csapások, mert ők éppen azok, akik (tehát a szenvedéseikben sokszor semmi személyes nincs, és nem arról van szó, hogy a világ összeesküdött ellenük), hanem egyszerűen azért, mert mondjuk pont ott vannak, ahol a rendőrség éppen embereket fogdos össze, hogy legyen, aki megtapsolja a miniszterelnök beszédét egy tömegrendezvényen, és ők is kellenek ahhoz, hogy kiteljen a kvóta. (Ez a létszám-kiegészítős motívum több más alkalommal is megjelenik a történetben, és amit én az előbb leírtam, az az, ami a legenyhébb következményekkel járt a szereplőkre nézve.)
Ez a regény kegyetlen és felkavaró, de annyira, hogy még bőgni sem tudok rajta (ahhoz nekem kell valami kis szentimentalizmus, és ebben a könyvben az nincsen). Fájdalmas látni a szereplők kiszolgáltatottságát, a változtatás lehetetlenségét és a mindent behálózó korrupciót, ami az egész társadalmat működésben tartja és amiben mindenkinek, de tényleg mindenkinek részt kell vennie, sok embernek a puszta életben maradás érdekében (a feljebb lévőknél nyilván más a helyzet – a Dinánál mondjuk eggyel feljebb lévő rendőrnek például már azért „kell” korruptnak lennie, hogy fizetni tudja a lánya szitáróráit s ezzel növelje a lány férjhez menési esélyeit, ezzel együtt pedig annak az esélyét, hogy öregkorában lesz majd, aki gondoskodik róla – de a regény főszereplői eléggé lent vannak). Persze meg lehet próbálni lázadozni, meg lehet próbálni kiállni az alapvető emberi jogok mellett, szembe lehet menni a család/kaszt/társadalom elvárásaival és szokásaival, lehet eldugott kis szigetről álmodozni, ahol az ember mindentől védve van, lehet saját törvényeket alkotni azok helyett a régi, igazságtalan törvények helyett, amelyek amúgy sem jelentenek semmit a Szükségállapot idején, vagy máshova lehet költözni abban bízva, hogy ott hátha jobb lesz. De ebben a könyvben végül mindenki vereséget szenved. (És nem azért, mert Mistry szadista a szereplőivel, hanem azért, mert ebben a valóságban ez elkerülhetetlen.)
A fő történet (a visszatekintések és az epilógus nélkül) az 1970-es évek közepén, az Indira Gandhi által meghirdetett Szükségállapot idején játszódik, amikor az alapvető emberi jogokat átmenetileg felfüggesztették, boldog-boldogtalant bebörtönöztek, és a kormány egyebek mellett nagyszabású városkép-szépítésbe (értsd: a nyomornegyedek ész nélküli ledózerolása, valamint a járdalakók begyűjtése és munkatáborokba szállítása egy olyan városban, ahol annyira rossz a lakáshelyzet, hogy még az sem tud lakást találni, akinek amúgy lenne rá pénze) és erőszakos népességszabályozási/sterilizációs programba kezdett. A háttér fontos, mert a regény szereplői nagyon is benne élnek a korukban, és ami körülöttük történik, az nagy kihatással van az életükre. Viszont a háttér nem annyira fontos, hogy a történelmi események és a korszak valóságának ábrázolása között elvesszenek a szereplők, mert a könyv leginkább mégiscsak emberekről szól.
A könyv elején a varrónő, Dina, a lakása egyik szobáját kiadja egy főiskolás fiúnak, hajdani iskolatársa gyerekének, a másik szobában pedig mini varrodát indít be, ahol két alacsony kasztból származó szabónak ad munkát, majd egy idő után úgy alakul, hogy el is szállásolja őket. A magyar borítószöveget nem ismerem, de miután az én angol példányom hátulján azt olvastam, hogy a könyv négy emberről szól, akik valahogy mind ugyanabban a lakásban kötnek ki és a sorsuk kibogozhatatlanul összefonódik, nagyon reméltem, hogy ebből a „négy nehéz helyzetben lévő ember – egy lakás – közös sorsok” felállásból nem valami olyasmi lesz, mint amilyen Anna Gavalda Együtt lehetnénk c. borzasztó giccsregénye, aminek véletlenül ugyanez az alaphelyzete. Hát, nem olyasmi lett.
A Fine Balance első felében a négy főszereplő háttértörténetét ismerjük meg: megtudjuk, hogy hogy lett a hajdan szép reményű, orvosi pályára készülő Dinából magányos, szegény özvegy, aki kénytelen minden lehetőséget megragadni, hogy fenntarthassa az önálló életét; hogy miért kényszerült a két kisvárosi szabó arra, hogy a nagyvárosban próbáljon új életet kezdeni; és hogy miért érezte úgy a messzi hegyvidékről származó fiú, hogy más szállást kell kerítenie a főiskolai kollégium helyett.
Az „igazi” történet kezdetén a négy főszereplő még épphogy a felszín felett van, vagyis nagyjából megvan az életükben a címbeli kényes egyensúly, és képesek valahogy eléldegélni az őket körülvevő embertelen és iszonyatosan korrupt viszonyok között. Viszont ahogy az már az efféle egyensúlyoknál lenni szokott, nagyon kevés kell ahhoz, hogy ez az állapot megváltozzon. Ebben a könyvben szó szerint olyasmiken múlnak életek, hogy valaki rosszkor van rossz helyen, vagy nem megfelelően szól valakihez, csakhogy Mistry Indiájában a legtöbb ember számára minden hely, minden idő és minden szó bármikor rossznak bizonyulhat, tehát nem lehet eléggé óvatosnak lenni ahhoz, hogy az ember minden veszélyt elkerülhessen. Egyébként nem arról van szó, hogy könyv szereplői különösebben sorsüldözöttek lennének – úgy értem, sok esetben nem azért érik őket csapások, mert ők éppen azok, akik (tehát a szenvedéseikben sokszor semmi személyes nincs, és nem arról van szó, hogy a világ összeesküdött ellenük), hanem egyszerűen azért, mert mondjuk pont ott vannak, ahol a rendőrség éppen embereket fogdos össze, hogy legyen, aki megtapsolja a miniszterelnök beszédét egy tömegrendezvényen, és ők is kellenek ahhoz, hogy kiteljen a kvóta. (Ez a létszám-kiegészítős motívum több más alkalommal is megjelenik a történetben, és amit én az előbb leírtam, az az, ami a legenyhébb következményekkel járt a szereplőkre nézve.)
Ez a regény kegyetlen és felkavaró, de annyira, hogy még bőgni sem tudok rajta (ahhoz nekem kell valami kis szentimentalizmus, és ebben a könyvben az nincsen). Fájdalmas látni a szereplők kiszolgáltatottságát, a változtatás lehetetlenségét és a mindent behálózó korrupciót, ami az egész társadalmat működésben tartja és amiben mindenkinek, de tényleg mindenkinek részt kell vennie, sok embernek a puszta életben maradás érdekében (a feljebb lévőknél nyilván más a helyzet – a Dinánál mondjuk eggyel feljebb lévő rendőrnek például már azért „kell” korruptnak lennie, hogy fizetni tudja a lánya szitáróráit s ezzel növelje a lány férjhez menési esélyeit, ezzel együtt pedig annak az esélyét, hogy öregkorában lesz majd, aki gondoskodik róla – de a regény főszereplői eléggé lent vannak). Persze meg lehet próbálni lázadozni, meg lehet próbálni kiállni az alapvető emberi jogok mellett, szembe lehet menni a család/kaszt/társadalom elvárásaival és szokásaival, lehet eldugott kis szigetről álmodozni, ahol az ember mindentől védve van, lehet saját törvényeket alkotni azok helyett a régi, igazságtalan törvények helyett, amelyek amúgy sem jelentenek semmit a Szükségállapot idején, vagy máshova lehet költözni abban bízva, hogy ott hátha jobb lesz. De ebben a könyvben végül mindenki vereséget szenved. (És nem azért, mert Mistry szadista a szereplőivel, hanem azért, mert ebben a valóságban ez elkerülhetetlen.)
