A szerzőt néhány évvel ezelőtt két napra bebörtönözték közterületen való drogfogyasztásért. Beigbeder és a társasága sérthetetlenségük biztos tudatában, józan ítélőképességüket félretéve, egy éjszakai klub előtt parkoló kocsi tetejéről szippantgatták látványosan a kokaincsíkokat – úgyhogy nehéz volt nem egyetértenem a kiérkező rendőrök véleményével, miszerint ez az egész úgy nézett ki, mintha szándékosan provokálták volna a hatóságokat. De mindegy is, hogy provokáció volt-e vagy sem, a lényeg, hogy a társaság nagy része még idejében meglépett, Beigbeder-t és egy barátját viszont elfogták és bevitték a rendőrségre, ahol az író minden komforttól megfosztva volt kénytelen eltölteni két éjszakát – és miközben fázott, éhes volt, magában dühöngött és úgy érezte, őt most éppen rettenetesen megalázzák, gondolatban elkezdte írni ezt a könyvet.

A Francia regényt, ami egyszerre szól a mai (francia) társadalom néhány elgondolkodtató és sokak életére kiható jelenségéről, merőben személyes apróságokról, valamint Beigbeder családjának történetéről és a férfi saját életéről (amikből megsejthető, hogy milyen ma egy „tipikus” francia család, és hogy milyen múltja, milyen öröksége lehet bármelyik családnak). A könyv kritikus, pimasz hangon szól például arról a drogpolitikáról, ami a Beigbeder-hez hasonló „egyszerű” felhasználókat üldözi, de a nagybani terjesztőket meg sem próbálja felkutatni. Aztán szól arról a hamis sérthetetlenségérzetről és arroganciáról, amit a (hír)név adhat az embernek és ami egy pillanat alatt semmivé válik, ha az embert bedugják egy koszos és hideg cellába és nem közlik vele, mire számíthat másnap (egyébként a történetből kiderül, az író úszott már meg valamit azért, mert ismert ember – ez esetben viszont úgy tűnik, éppen hogy rosszabbul jár amiatt, hogy híres, például egy éjszaka helyett kettőt is őrizetben kell töltenie). És szól az „átlagcsaládról”, amiben kicsiben benne van az egész társadalom és a történelem (bár Beigbeder arisztokrata-nagypolgári családi hátterét – a Michel Houellebecq által írt előszóban foglaltakkal ellentétben – én nem érzem annyira átlagosnak).

Mindezek mellett Beigbeder könyve önreflexív, a korábbi bizonyosságokat folyton felülíró elmélkedés is az írásról és az emlékezésről. Az író saját bevallása szerint a saját életét és múltját szeretné összerakni-értelmezni ebben a könyvben, és ezt megvalósítani nem éppen egyszerű, mert a férfinak mindössze egyetlen emléke van élete első tizenöt évéből, és képtelen felidézni a gyereket, akiből a felnőtt önmaga lett. De aztán ahogy a börtönbeli bezártság és bizonytalanság egycsapásra elérhetetlen távolságba repíti őt a jól kipárnázott (bár nyughatatlan és nem túl boldog) életétől és a jelenétől, és Beigbeder gondolatban írni kezd, a szavak mágikus módon előhívják a múltat, és kiderül, hogy a férfinak igenis vannak emlékei, és hogy az élete a felmenői életének logikus folytatása és következménye. Bár a főszereplő látszólag igazi nagyvárosi, cinikus, mindenkitől elidegenedett alak, aki a családot csak felesleges kötelékek halmazának tekinti, amikből inkább szeretne kibújni, be kell látnia, hogy ez lehetetlen – és a regény vége többszörösen megerősíti ezt a felismerést: magukkal a szavakkal is, és a könyvet lezáró, szimbolikus jelentőségű jelenettel is, amely kapcsolatot teremt Beigbeder múltja és jelene/jövője között.

Mint említettem, a regényhez Michel Houellebecq írt előszót, és ennek kapcsán érdemes lehet összevetni a két író könyveinek írásmódját és a bennük megnyilvánuló világnézetét. A két író baráti viszonyban áll egymással, és Beigbeder stílusa (amiben jó adag kóros felsőbbrendűség-érzés, okoskodhatnék és arrogancia is van) és alapvetően pesszimista világlátása engem erősen emlékeztet is Houellebecq stílusára és világlátására. Viszont van egy számomra fontos különbség: Beigbeder – mivel a könyve bevallottam önéletrajzi – folyamatosan reflektál önmagára és a saját arroganciájára, felsőbbrendűség-érzésére, önsajnálatára, és az egyéb, kevéssé vonzó tulajdonságaira. Amikor például arról panaszkodik, hogy milyen embertelen bánásmódban részesül a börtönben és az egyik rendőr felhívja a figyelmét arra, hogy valójában kivételezett helyzetben van, tehát semmi oka a panaszra, ezt Beigbeder maga is készséggel elismeri. Mind mondja, tisztában van azzal, hogy amit csinál, annak a jó része csak hiszti – viszont fenntartja magának a jogot, hogy annyit hisztizzen, amennyit csak akar, és olyan gyermetegen viselkedjen, ahogy csak jónak látja. Azt nem mondom, hogy Beigbeder (fiktív?) személyisége túlságosan megnyerő (sőt: számomra egyenesen ellenszenves), de a szerző önreflexivitása és az öniróniája miatt mégsem lesz houellebecqi módon kegyetlen és embertelen ez a mű, sem a főszereplője.

Összességében Beigbeder regénye kissé tán nehezen kedvelhető, és az biztos, hogy kevés vonzó azonosulnivalót és örömöt nyújt, viszont a benne megjelenő társadalomrajz (és -kritika), az önfeltárás, múltbogozás, a személyiség változásainak dokumentálása, valamint az írás (fikció) és a valóság közötti kapcsolat ábrázolása bőven elég izgalmat kínál.