Mike Kleine: Mastodon Farm

Nemrég kaptam egy emailt a könyv írójától. Azt írta, bírja a blogomat (az angolt), és megkérdezte, nem érdekelne-e engem ez a könyve, ami most fog megjelenni. Azt mondta, a regény (vagyis inkább kisregény) egzisztencialista kérdésekkel foglalkozik, és szomorú. Mondtam, hogy persze, hogy érdekelne. Szeretem az olyan könyveket, amik egzisztencialista dolgokról szólnak, és szomorúak. Azt nem mondta előre, hogy E/2-ben írta, úgyhogy nagyon jó volt, amikor beleolvastam, és kiderült, hogy a Mastodon Farm E/2-es könyv – mert az egzisztencialista és szomorú könyveknél még jobban érdekelnek az olyanok, amik egzisztencialisták és szomorúak és E/2-ben vannak megírva. Szóval mondhatni, már az első oldal előtt elfogult voltam, az első oldal után meg még inkább az lettem. Aztán meg kiderült, hogy ez valóban jó regény.

A főszereplő egy meglehetősen ismert ember (de nem tudni, ki az, hiszen a könyvben ő a „te”, vagyis „te” vagy ő), aki egy menő New York-i lakásban lakik, könyvbemutatókra meg partikra járkál; meg autózik összevissza; meg filmsztárokkal beszél telefonon; meg szeretné kivenni a Táncos a sötétben c. filmet a kölcsönzőből, de nincs benn; meg teljesen értelmetlen, körkörös, lebutított párbeszédeket folytat egy férfival, akiről nem lehet eldönteni, hogy a lakótársa, az alkalmazottja, a szeretője, a barátja, vagy egyik sem, vagy mindez egyszerre.

Történet, az nincs. A mondatok rövidek, egyszerűek és időnként betegesen viccesek. Maguk a fejezetek is rövidek, többnyire egy-kétoldalasak. Sok fejezet mintha teljesen különálló mininovella lenne: önmagában teljes (és hiába nincs története és nincs benne „semmi”, az ürességében is teljes, és a benne lévő „semmi” néha teljesen összetöri a szívemet).

Ráadásul még azt sem lehet biztosan tudni, hogy a könyvbeli valóság tényleg valóság-e, hogy a semmi valóban megtörténik-e, vagy fikció (film) az egész. A filmszerűség például abból fakad, hogy a háttérben mindig szól valami zene, ami mintha filmzene lenne – és mindig pontosan le van írva, hogy éppen mi szól, és bár nem sokat ismerek a könyvbeli zenék közül, a dalcímek alapján úgy gondolom, az adott szám mindig illik az adott fejezethez. És maguk a jelenetek is filmszerűek: olvashatunk például egy partiról, és miközben bent zajlanak az események, időnként van egy-egy vágás/kiszólás: „eközben odakinn”. És bár attól, hogy a könyv teli van filmsztárokkal, még nem feltétlenül kéne filmes hatást keltenie, itt ez a helyzet: a regényben számos „valódi” filmsztár szerepel (a főszereplő pl. jóban van Gwyneth Paltrow-val és Uma Thurmannal, együtt drogozik Kirsten Dunsttal stb.), de ez csak arra szolgál, hogy a regény világának valóságossága még inkább megkérdőjeleződjön. Merthogy egy „valódi” filmsztár is egy megcsinált karakter, egy Uma Thurman vagy Kirsten Dunst nevű imidzs, amiben persze van egyébként tartalom, a név mögött van egy valódi ember, csak azt mi nem ismerjük. Kleine viszont csak a színészek nevét veszi kölcsön, a megcsinált imidzset, a tartalom nélkül (amit egyébként amúgy sem ismerhetünk), és ezzel erősíti azt a hatást, hogy az egész regényvilág fiktív (vagyis duplán fiktív) – puszta nevekből, puszta felszínekből áll.

A nagyon hangsúlyos fikcionalitás miatt különösen ijesztő a könyv félelmetes modernsége, „kortárssága”, „valóságossága”. Arra gondolok, hogy a regény idén jelent meg (az Amazon szerint épp tegnap), és a történet maga is mostanság játszódik – nem tudni pontosan, mikor, de a kor nagyjából meghatározható abból, hogy pl. a szereplők olyan zenéket hallgatnak és emlegetnek, amik épp mostanában, talán pont ebben a percben mennek a rádióban (főleg persze Amerikában, de akár itt is – Lana Del Rey számait itt is játsszák). Ettől a könyv olyan, mintha tényleg elkapta volna a pillanatot, éppen a mai napot – és eléggé ijesztő belegondolni, hogy a könyv semmi-világa, imitáció/fikció-világa akkor végül is az én világom is, és az én konkrét valóságom szinte ugyanaz, mint a könyv szereplőinek fiktív valósága, hiszen én is ismerem ugyanazokat a neveket, zenéket stb.

Mindezt a narráció is fokozza – merthogy az E/2 ebben a könyvben szerencsére nem azért E/2, mert az divatos meg posztmodern meg vagány. Mike Kleine általam ritkán tapasztalt következetességgel tud 100 oldalon keresztül E/2-ben írni, és mivel a könyv fiktív valósága nagyon hasonlít az én valós valóságomra, egy idő után a könyv furán személyessé válik, és tényleg úgy érzem, hogy a regényben megszólított „te” valóban „én” vagyok – „én” folytatom a sehova sem vezető párbeszédeket, „én” hazudok mindig más identitást magamnak attól függően, hogy épp kivel beszélek, és „én” vagyok kénytelen elgondolkodni a saját életem dolgairól, amikor a „te”-ként megszólított főszereplő életének nihiljéről olvasok.

A Mastodon Farm amúgy emlékeztet Bret Easton Ellis első regényeire, azok minden fiatalkori nihilizmusával, értelmetlenségével és a valójában névtelen, felcserélhető szereplőkkel. Meg emlékeztet Tao Lin Richard Yates c. könyvére is, abban is hasonló módon, a tartalmuktól megfosztva vannak használva a híres nevek, és az is hasonlóan furcsa, monoton, minimál-mondatokban íródott, csak az a különbség, hogy ezt a könyvet szerettem olvasni, a Richard Yates-t meg nem.

A Bret Easton Ellis-hasonlósággal meg a regény „kortársságával” kapcsolatban egyébként még eszembe jutott valami: az első Ellis-regények valamikor a 80-as évek végén játszódnak, és bár akkor valószínűleg nagyon kortársak voltak és az épp akkori valóság elemeiből építkeztek, a napozás kultusza, a 80-as évekbeli zenék és a többi valóságos elem mára már nem számít mindennaposnak, emiatt bármennyire ijesztő is mondjuk a Nullánál is kevesebb vagy a Vonzás szabályai (amúgy számomra nagyon ijesztő), mégsem érzem annyira erősen, hogy az a világ akár az enyém is lehet(ne). Itt viszont igen.

Végül még egy kicsit a könyv nyelvezetéről meg a minimalizmusról. Szeretem, hogy a szerző milyen sok mindent tud érzékeltetni ezzel az eléggé dísztelen, ismétlődésekre épülő nyelvezettel meg a rövidke mondataival. Itt van két példa, a saját fordításomban. Az első abból a fejezetből, amikor a főszereplő kocsijába belerohan egy másik kocsi, és az azt vezető nő meghal. Kijön a rendőrség, a mentők, egy mentős megvizsgálja a főszereplőt, majd a főszereplő beszél a rendőrökkel a balesetről. Ez a párbeszéd hangzik el.

- Bajban vagyok? – kérdezed.
- Nincs bajban – feleli egy fiatal zsaru.
Enyhe pánikba esel.
Pomádészagú az izzadságod.
- Uraljuk a helyzetet – mondja valaki, egy másik rendőr.
Megint pánikba esel.

Ami nekem ebben nagyon tetszik, az a rendőrök szavai és a főszereplő reakciói közti ellentmondás. Mert miért kéne pánikba esni, ha egyszer azt mondják, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz? A főszereplő mégis ezt teszi, a reakciói fordítottak, nem „valódiak” – illenek a regény film-fikcióvilágába. A párbeszéd emellett még vicces is, és szerintem elég nagy teljesítmény hat rövid sorban megmutatni a világ kifordultságát, érzékeltetni a főszereplő zavarodottságát, meg még viccesnek is lenni.

A másik részlet pedig abból a fejezetből van, amiben a főszereplő egy tóparton üldögél egy ismerősével és beszélgetnek.

- Nagyon szép most a víz – mondja Allen.
- Igen – mondod, és úgy nézel ki, mintha a vizet néznéd, vagy legalábbis ahogy az elképzelésed szerint kinéznél, miközben épp úgy csinálsz, mintha a vizet néznéd.
A vízre nézel, és nem szólsz semmit.
Aztán, csak egy pillanatra, Allenre lesel.
Allen nem is a vizet nézi.
Sír valami miatt.

Erről nem is akarok sokat magyarázni, szerintem ez egyszerűen csak szép – igazi 21. századi, kicsit elcseszett, kicsit ironikus, kicsit okoskodó módon.

És végül is ilyen az egész könyv is. És bár olvasás után szinte semmi konkrétra nem fogsz emlékezni belőle (mert alig vannak konkrétumok) és nem tudod majd elmesélni a történetét (mert nincs neki), ez az elcseszett-szomorú-nihilista-okos-vágyakozó-kiábrándult-félelmes érzés, ami a könyvet áthatja, már maradandóbb.