Bret Easton Ellis: A vonzás szabályai - The Rules of Attraction
Az évek során Bret Easton Ellis minden könyvét sikerült elolvasnom, jó néhányat többször is, bár talán nem a legjobb sorrendben ismertem meg őket. A Vonzás szabályait is olvastam korábban, azt hiszem, azután, hogy először olvastam az Amerikai psychót, de már elég homályosak voltak az emlékeim, úgyhogy pár hónapja úgy gondoltam, ideje újraolvasnom.
Amit ebben a könyvben a mai napig a legjobban szeretek, az a címe. Szerintem hihetetlenül szuggesztív, sokatmondó, rejtélyes és nagyon hangulatos. A történetről viszont ez esetben nem érdemes sokat beszélni, hiszen a regényben nincs szó holmi lineáris, valamirevaló cselekményről: a történet arról szól, hogy a három főhős, Paul Denton, Sean Bateman és Lauren Hynde, valamint a számos mellékszereplő változatos szexuális és érzelmi viszonyokba keverednek egymással, miközben gazdag szülők csemetéiként élik az egyetemisták unalmas, bulikkal tarkított, alkoholgőzös mindennapjait.
Ami mégis érdekessé teszi a regényt, az leginkább a narráció (persze nem is én lennék, ha nem ezt emelném ki elsőként): minden történetdarabkát az egyes karakterek mesélnek el egyes szám első személyben, s így egyrészt rendkívül személyes leírásokat kapunk az eseményekről és arról, hogy az adott karakter hogyan élte meg őket, másrészt pedig rengeteg ellentmondásba botolhatunk az adott találkozás, randevú vagy buli megítélését illetően: ami az egyik karakternek jelentős, életbe vágó történés, az a másiknak teljesen felejthető, unalmas részlet, vagy éppen olyan, mintha meg sem történt volna.
Ez a fajta elbeszélésmód szerintem remekül illik Bret Easton Ellis hideg, szenvtelen világához. A szerző hagyja, hogy minden egyes hőse elmondja a magáét, s egyik lehetséges történetváltozatot sem helyezi a másik fölé, s nem próbálja az olvasóba belebeszélni egy adott értelmezés helyességét, én pedig nagyon tudom értékelni, ha egy író értelmes emberként kezeli az olvasóit és nem magyaráz vagy magyarázkodik.
A regény karakterei viszont nem túl emlékezetesek vagy érdekesek, legfeljebb annyiban, hogy Sean Bateman nem más, mint a híres bátyó, Patrick testvére, és emlékeim szerint Lauren Hynde is feltűnik valamelyik későbbi regényben, de nem tudom már, melyikben. Azt hiszem egyébként, hogy a karakterek nem túl érdekes volta abból fakad, hogy igazából nincs is személyiségük: ebben a regényben mindenki napbarnított, szexi, kidolgozott testű, gyönyörű félisten, és bár a szereplők (látszólag) nagyon szenvednek, ha az éppen aktuális szívszerelmük mással múlatja az időt, általában hamar találnak valakit, akivel felejteni tudnak, hiszen igazából csak a másik teste érdekli őket, az meg könnyen helyettesíthető valaki máséval, mivel mindenkié egyformán tökéletes.
Talán az egyetlen kivétel ez alól a lány, aki szerelmes leveleket küldözget Seannak, s végül öngyilkos lesz, miután belátja, hogy nem kaphatja meg álmai fiúját. Ám az ő esetében sem egyértelmű, hogy vajon azért ölte meg magát, mert meglátott valamit Seanban a külsején túl, beleszeretett a lelkébe, és ezért nem volt hajlandó mással beérni, vagy inkább arról van szó, hogy a lány képtelen volt beilleszkedni az adott környezetbe s nem tudta magáévá tenni azt a képzetet, hogy mindenkinek csak a teste számít, ami viszont különösebb nehézségek nélkül felcserélhető bárki máséval.
A karakterek súlytalansága és a nem létező történet miatt egyébként nem túl belemélyedős olvasmány ez a regény. Olvasás közben sokszor épp úgy elsiklottam akár egész oldalak felett is, mint ahogy a szereplők élik az életüket, ám talán pont a lebegő, minden-mindegy érzés igen pontos érzékeltetése miatt is jó ez a könyv. Bár szerintem messze nem ér fel az Amerikai psychóval, megfelelő lelkiállapotban olvasva eléggé mellbevágó élmény lehet a Vonzás szabályai: ijesztő szembenézni azzal, hogy micsoda üresség férhet el az emberben.
