Tao Lin: Richard Yates
A könyv hátsó borítóján és az első oldalakon olvasható kritikaidézetekben a következő szerzőkhöz hasonlítják Tao Lint (nemcsak ezt a könyvét, hanem a műveit általában): Samuel Beckett, Albert Camus, Franz Kafka, Bret Easton Ellis – és lehet, hogy kifelejtettem valakit. Ha valakit ilyen nevekhez hasonlítanak, akkor az illetőnek minimum az évszázad egyik legnagyobb írójának kéne lennie.
De attól, hogy egy regény abszurd, az írója még nem lesz mindjárt Beckett vagy Camus; attól, hogy egy könyv egy fenyegető, kiismerhetetlen, az embert rettegéssel és szomorúsággal eltöltő (virtuális/valóságos) világban játszódik, az írója még nem lesz mindjárt Kafka; és attól, hogy egy író minimalista, még nem lesz mindjárt Bret Easton Ellis. (Tao Linhez képest egyébként Bret Easton Ellis minimalizmusa maga a gyönyörűséges, elomló líraiság. És ezzel nem Tao Lint szeretném dicsérni.)
És attól, hogy Tao Lint az előbb említett írókhoz hasonlítják, még nem lesz ő az évszázad zsenije. Vagyis még lehet az valamikor, végül is Lin még nagyon fiatal, de én remélem, hogy nem lesz az. És remélem, hogy nem ez a fajta írás lesz „az irodalom jövője” – ahogy azt szintén valamelyik kritikaidézetben írják.
De attól, hogy egy regény abszurd, az írója még nem lesz mindjárt Beckett vagy Camus; attól, hogy egy könyv egy fenyegető, kiismerhetetlen, az embert rettegéssel és szomorúsággal eltöltő (virtuális/valóságos) világban játszódik, az írója még nem lesz mindjárt Kafka; és attól, hogy egy író minimalista, még nem lesz mindjárt Bret Easton Ellis. (Tao Linhez képest egyébként Bret Easton Ellis minimalizmusa maga a gyönyörűséges, elomló líraiság. És ezzel nem Tao Lint szeretném dicsérni.)
És attól, hogy Tao Lint az előbb említett írókhoz hasonlítják, még nem lesz ő az évszázad zsenije. Vagyis még lehet az valamikor, végül is Lin még nagyon fiatal, de én remélem, hogy nem lesz az. És remélem, hogy nem ez a fajta írás lesz „az irodalom jövője” – ahogy azt szintén valamelyik kritikaidézetben írják.
A regény egyébként arról szól, hogy Haley Joel Osment (nem a színész, hanem egy fiatal író) és Dakota Fanning (nem a színész, hanem egy középiskolás, számos testi és lelki nyavalyával küzdő lány) megismerkednek a neten. Először Gmailen chatelnek, aztán elkezdenek találkozgatni, aztán szerelmesek lesznek egymásba – a „szerelem” szót persze jobb kifejezés híján használom a kettőjük között lévő érzelmi viszonyra. Haley Joel Osment és Dakota Fanning idejének nagy részét az teszi ki, hogy a legközelebbi találkozást tervezgetik (nem egy városban laknak, Dakota meg még kiskorú, ezért nem olyan egyszerű találkozgatniuk), találkoznak, majd utána chatelnek vagy SMS-eznek arról, hogy hogy sikerült a találkozás. Később aztán már közelebb laknak egymáshoz. De ez nem olyan lényeges, mert természetesen sehová sem vezet az egész.
Nem nehéz kitalálni, hogy Tao Lin „mit akar mondani”: hogy milyen szörnyű ez a kor, milyen üresek az emberek, milyen rémes a virtuális világ (meg a valós is), mennyire kilátástalan és abszurd az élet, mennyire nincs értelme semminek, és hogy milyen borzasztóak ezek a „meta-kapcsolatok”, amik abból állnak, hogy két ember szinte kizárólag arról beszélget, hogy akkor most ők kapcsolatban vannak egymással.
És érthető és a tárgyhoz illő a stílus, ahogy a szerző mindezt előadja: (szándékosan) laposan ír (ami engem nagyon frusztrált); a leghétköznapibb részletekre szorítkozik, azokat viszont már-már abszurd pontossággal írja le. Tao Lin nem azt mondja, hogy valaki szomorú vagy aggódik. Nem. Ő ezt úgy mondja, hogy pl. „Dakota Fanning aggodalmas arckifejezéssel nézett Haley Joel Osmentre” (...with a worried facial expression). Ez elsőre tán fel sem tűnik, de amikor a százhatvannegyedik alkalommal olvasom a „facial expression” kifejezést, akkor ez az aprólékos szókapcsolat már egészen szürreálisnak hat. Ahogy Tao Lin ír, az abszurd, eltúlzott és semmitmondó egyszerre, és Lin roppant távolságtartó, sokszor ironikus és „irodalmiatlan”. Összességében unalmas és üres ez a stílus – nyilván direkt, hogy passzoljon a tárgyhoz, de attól még nem jó olvasni.
A könyv különben sok helyen nagyon pontosan mutatja be a modern (?) kapcsolatok milyenségét meg az állandó kétségeket, amik között egy efféle kapcsolatban lévő ember vergődik. Főleg Dakota Fanning és Haley Joel Osment személyes találkozásai és intim pillanati érdekesek. Egy alkalommal pl. Dakota és Haley egymás mellett fekszenek a lány ágyán, a lány megérinti a fiút, aki ezt nem viszonozza. Kicsit később a fiú megöleli a lányt, aki ezt nem viszonozza. Közben a fiú azon gondolkodik, hogy most a lánynak kell lépnie, de ha ő (Haley Joel Osment) megint kezdeményezne, megint megérintené a lányt és nem várná ki a „szabály szerint” következő lépést, akkor minden rendbe jönne és akár még jól is érezhetnék magukat. Egy másik alkalommal Haley Joel Osment azon gondolkodik, hogy ő több mindent megtesz a lányért (pl. rajzol neki citromot), és ezért később feljogosítva érzi magát arra, hogy érzelmileg zsarolja a lányt, merthogy a lány szerinte kevesebbet ad bele a kapcsolatba (pl. nem rajzol citromot a fiúnak).
A könyv utolsó kb. ötven oldala pedig szimplán remek: Lin egészen kiválóan ábrázolja a párkapcsolati játszmákat és azt, hogy a kezdeti egyensúlyból (egyensúlyféleségből) hogyan alakul ki olyan helyzet, hogy az egyik fél folyton bánthatja a másikat, a másik meg még így is arra kényszerül, hogy ő kérjen bocsánatot mindenért. (Egyébként gyanítom, hogy az utolsó ötven oldalt azért [is] tartom különösen jónak, mert addigra nagyjából sikerült megszoknom Lin idegborzolóan monoton stílusát.)
Szóval vannak jó részek a könyvben. Elég sok. És még azt sem mondanám, hogy ez a könyv semmiről nem szól. De eléggé utáltam olvasni.
Szóval vannak jó részek a könyvben. Elég sok. És még azt sem mondanám, hogy ez a könyv semmiről nem szól. De eléggé utáltam olvasni.
