Régóta nagyon szeretem ezt a regényt: már az első olvasáskor, tizenévesen is lenyűgözött, imádtam azt a vad, beteges, szinte már embertelen szenvedélyt, ami a könyvből árad. Aztán egyetemistaként újraolvastam mint kötelező olvasmányt, kicsit felnőttebb és „tudományosabb” szemmel, és írtam is egy szemináriumi dolgozatot a regény narrációjáról. (Az érdekes narratívájú könyvekhez való vonzódásom, amiről az Őrült szerelem kapcsán írtam, nem új keletű.) Múlt hétvégén pedig hirtelen felindulásból vettem le a polcról a kissé meggyötört, aláhúzásokkal és megjegyzésekkel tarkított angol példányomat és azonnal belevetettem magam. Szerencsére annak idején beleírtam a könyvbe, hogy ki kinek a kicsodája, így ezúttal könnyen eligazodtam a sok Heathcliff, Catherine és Linton között.
Bár kicsit féltem, hogy most már nem úgy vagy nem annyira fog hatni rám ez a könyv, de nem így történt: most is teljesen magával ragadott a történet és a betegebbnél betegebb lelkű karakterek, a különleges narratív szerkezet meg kielégítette az intellektuális élvezet iránti igényemet.
A történetről csak egészen röviden írok, hiszen nagyon ismert könyvről van szó: a regény kerettörténetében megismerjük a kotnyeles Lockwood urat, aki a mogorva Heathcliff bérlőjeként költözik a kietlen észak-angliai vidékre, s akinek érdeklődését felkelti a komor földesúr és annak különös családja. Lockwood kíváncsiságát házvezetőnője, a mindentudó és mindenütt jelen levő Nelly Dean elégíti ki, aki néhány hideg téli estén szép sorban elmeséli a bérlőnek Heathcliff és az ő életével szorosan összefonódott Earnshaw és Linton családok történetét.
Így a regény valódi története kétszeres keretbe van foglalva és két narrátor személyiségén is át van szűrve: Lockwood azt meséli el, amit Nelly elmesélt neki, így hát az olvasónak akár kétségei is lehetnek az események pontos leírását és a történet (érzelmi) igazságtartalmát illetően, főleg akkor, ha figyelembe vesszük Lockwood naivitását és Nelly gyakorlatiasságát és hajlamát a kétszínűségre. Való igaz, Nelly meglehetősen értelmes nő, de pont a racionalitása miatt kétséges, hogy mennyire mutatja be hűen a végletesen szenvedélyes Catherine és az ördögi Heathcliff alakját. A szavakat és az eseményeket talán pontosan rekonstruálja, de a főszereplők érzelmi viharait valószínűleg nem tudja igazán átélni és megérteni, s emiatt szerintem torzan ábrázolja őket.
A dupla narráción kívül az eltelt idő is perspektívába helyezi a történetet. Amikor Nelly elmeséli az eseményeket Lockwoodnak, a főbb szereplők nagy része már hosszú ideje halott, a még élők pedig a múlt emlékei között bolyongva élik életüket. A regény legvégén pedig, ahol Nelly elbeszélése összeér a jelennel, már csak ketten vannak életben, akiknek a múlt nyomásától szabadulva talán megadatik egy új élet lehetősége.
A kerettörténetekben rejlő fő történet az ismeretlen származású, komor, elvadult örökbe fogadott fiúról, Heathcliffről szól, aki szinte mindenkiben gyűlöletet ébreszt, de Catherine Earnshaw-ban, nevelőapja lányában megtalálja a lelki társát, s gyerekkorától kezdve a haláláig szinte már felfoghatatlan, vad szenvedéllyel imádja őt. Catherine ugyanígy szereti őt, mégis feladja a vele való kapcsolatát a kedves, gazdag Edgar Linton kedvéért, s ezzel mind a saját, mind Heathcliff boldogságát lehetetlenné teszi. Kettejük kapcsolata és az érzelmeik áradása a legdrámaibb részei a regénynek, s ahogy Heathcliff és Catherine a történet különböző pontjain vallanak a másikhoz fűződő érzelmeikről Nelly Deannek, az egyszerre végtelenül szenvedélyes, lenyűgöző, őrült, beteges és kissé visszataszító.
Heathcliff és Catherine szerelme nem éppen az a rózsaszín, napsugaras szerelem, inkább félelmetes, (ön)pusztító szenvedély: nem számoltam össze, de szerintem legalább ötvenszer elhangzik a regényben a démoni, pokoli vagy ördögi jelző Heathcliffel kapcsolatban, Catherine meg maga a megtestesült hisztikirálynő.
A kedvenc karakterem egyébként Heathcliff volt, akit a regény elején végtelenül sajnáltam, amiért szinte mindenki gyűlöli és eltaszítja őt, később pedig félelemmel figyeltem, hogy miként viszi véghez a régóta tervezgetett bosszúját mindenki ellen, aki valaha bántotta őt vagy hozzájárult ahhoz, hogy Catherine-től elszakadjon. Heathcliff engem sokszor Monte Cristo grófjára emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy Monte Cristo szíve a regény végén mégiscsak megenyhül és kiderül, hogy képes még mást is szeretni az életben, míg Heathcliff esetében ilyesmiről szó sem lehet, számára egyedül Catherine létezett a világon és a lány halála utáni éveket a meglehetősen öncélú bosszúálláson kívül azzal tölti, hogy arról a pillanatról álmodozik, amikor a sírban majd újra találkozhat élete szerelmével.
Nem vagyok igazán versrajongó, úgyhogy nem tudom, hogy honnan és miért, de annak idején beleírtam egy József Attila-verstöredéket az Üvöltő szelek hátuljába, ami szerintem tökéletesen jellemzi Heathcliff és Catherine kapcsolatát. Most ezzel zárom ezt a bejegyzést:
(Kik csak hallották a szerelem hírit...)
Kik csak hallották a szerelem hírit
ugy másznak vakon a magányos sírig
a cikkázó fájdalom hirtelen
villámai után a félelem
homályával nagyranyilt szemük mélyén.
