Thomas Hardy: Egy tiszta nő - Tess of the D'Urbervilles
Több regényt is olvastam Thomas Hardytól, ezek közül kettő van, ami igazán közel került hozzám: a Lidércfény és az Egy tiszta nő. Nagyjából minden évben újraolvasom valamelyiket (mindkettőt sosem, az túl nagy adag boldogtalanság lenne), s ha Hardy végletesen komor regényeire lehet az élvezet szót használni, akkor elmondhatom, hogy még a sokadik újraolvasásra is élvezem őket.
Tavaly nyáron az Egy tiszta nőt olvastam újra, és továbbra is gyönyörű és mérhetetlenül szomorú regénynek tartom.
A regény a fiatal falusi lány, Tess tragikus életét meséli el. A történet elején kiderül, hogy Tess apja, John Durbeyfield a már szinte teljesen kihalt, nemesi D'Urberville család közvetlen leszármazottja, s az előkelő származás tudata azt a gondolatot ülteti el az apa fejében, hogy fel kell hogy kutassa az esetleg még élő D'Urberville-rokonságot. Tudomást is szerez egy ifjú nemesről, Alecről, s a csinos, érett gondolkodású Tesst küldi el, hogy a család nevében bemutatkozzon a gazdag rokonnak, s újra felvegye a rég megszakadt családi kapcsolat szálait.
A találkozás azonban balul végződik, s a cinikus nőcsábász Alec D'Urberville a lány minden félénksége és ellenállása dacára végül megszerzi magának Tesst, aki ezután megesett lányként, terhesen tér vissza szülőfalujába. Akár már ennyi is elég lehetne egy élet tönkretételéhez, de Hardy regénye valójában még csak ezután kezdődik.
Tess gyereke néhány hetesen meghal, s a múlt eme élő emlékét elvesztve a lány úgy dönt, hogy ismét elhagyja faluját s egy távolabbi vidéken, egy tehenészetben vállal munkát, ahol nem ismerik az előéletét s ahol senki szánakozásával nem kell nap mint nap együttélnie. Bár Tess igyekszik a háttérbe húzódva végezni a munkáját, szépsége és finomsága mégis felkelti a papi családból származó, ám a tehenészetbeli munkát kitanulni szándékozó Angel Clare figyelmét, s bár a lány a múltja miatt nem tartja magát méltónak a férfi figyelmére és számos alkalommal visszautasítja őt, Angel végül mégis elnyeri Tess bizalmát, s a lány hozzámegy feleségül.
Az első együtt eltöltött estén aztán mindketten elmesélik múltbéli ballépéseiket és tévelygéseiket, s míg Tess azonnal megbocsátja Angel ifjúkori viszonyát egy idősebb nővel, Angel képtelen megbirkózni Tess múltjának súlyával és elhagyja a lányt.
Ezután mindkettejük életében boldogtalan, betegséggel és nélkülözéssel terhes évek kövezkeznek, majd amikor a regény végén felcsillan a megbocsátás és az újra egymásra találás esélye, ismét felbukkan a múltból Alec D'Urberville, s még egyszer, immár véglegesen tönkreteszi Tess boldogságra való esélyét.
A történet olyan, hogy bármelyik népszerű lektűrben is megállná a helyét, hiszen van itt szerelem, szex, csábítás, félreértés, árulás és megbocsátás, ám a regényt az elejétől fogva olyan erősen belengi a balsors és végzet hangulata, hogy képtelenség könnyű, szórakoztató olvasmányként tekinteni a műre.
A történetet olvasva a szomorúság mellett a düh a legerősebb érzésem: dühös vagyok Tess henye, alkoholista apjára, aki a lány félelmeit és rossz előérzetét félresöpörve egyenesen Alec karjaiba küldi őt; dühös vagyok Alecre, aki aljas módon kihasználja a lány naivitását és tapasztalatlanságát; és legfőképpen dühös vagyok Angel Clare-re, aki rettentően felvilágosultnak és szabadelvűnek tartja magát, ám amikor életében talán először bizonyítania kellene, hogy képes a nagylelkű megbocsátásra és megértésre, rögtön kudarcot vall.
A regény komor hangulatához nagyban hozzájárul az, ahogy Thomas Hardy a vidéket és az évszakokat ábrázolja. A termékeny, zöldellő völgyben fekvő tehenészetben játszódó részek napfényes, örömteli hangulatától a történet végére eljutunk a kopár, sziklás, hideg, esős északi vidék reménytelenségéig, s a táj változásával párhuzamosan Tess élete is egyre kilátástalanabb lesz. S hiába tudom, hogy ez az ábrázolásmód nem más, mint pathetic fallacy, mégis muszáj elhinnem, hogy a természet és az évszakok is együttéreznek Tesszel a boldogtalanságában s együtt siratják vele az elveszett ártatlanságot és reményt.
