A kitalált szereplőket, viszont valódi, hétköznapi problémákat felvonultató könyv egy hatnapos önismereti tréning/terápia története – azaz nem is története, hanem az ott elhangzott beszélgetések és kitárulkozások sorozata. A könyv elején olvashatunk egy-egy rövid leírást a tréningen résztvevő tizenegy nőről és magáról a terapeutáról, Katáról (azaz Katarzyna Millerről), és a későbbiekben jól is jön, hogy van hova visszalapozni némi eligazításért, mert a tizenkét nő közül talán csak hatan-heten vannak, akik olyan erős személyiségek, hogy az olvasó rögtön megjegyzi őket – a többiek túl keveset beszélnek, túl kevés szerephez jutnak.

A bemutatások után rögtön belevágunk az események (vagyis a szavak) sűrűjébe. Katának elég feltennie a kérdést az első ülésen, hogy ki miről szeretne beszélni, és már jönnek is a válaszok és a történetek: férfiakról, munkáról, párkapcsolatokról, önbizalomhiányról, szülő-gyerek kapcsolatokról, hatalmi játszmákról, félelmekről, önértékelési gondokról, mélyen berögzült, traumatikus gyerekkori élményekről, a pénzről, a szeretetről, a szexről és még sok egyébről. A borító tehát igazat mond, amikor számtalan történetet ígér, bár ez a „zsúfoltság” természetesen azzal is jár, hogy egyik történetet sem ismerhetjük meg igazán mélyen.

Nem tudom eldönteni, ez baj-e. Ha a könyv fikció vagy pszichológiai esetettanulmány-gyűjtemény lenne, számomra zavaró volna, hogy egyetlen „szereplőt” sem ismerek meg rendesen, de jelen esetben ez kevésbé zavart. Talán azért, mert ez a könyv a fentiek közül egyik sem igazán – mindkettőből egy kicsi, és még valami más: bár a szerző állítása szerint a Nőnek lenni és nem bedilizni nem női önsegítő könyv és nem is népszerű pszichológia, én úgy gondolom, hogy igen. Önsegítő könyv, mert bár a terapeuta nem közvetlenül az olvasót, hanem az ülés valamelyik résztvevőjét biztatja arra, hogy merjen gyengének lenni, hogy lépjen kapcsolatba a gyermeki énjével vagy hogy szeresse önmagát, azért az olvasó is megszólítva (és cselekvésre felszólítva) érzi magát, főként, ha éppen ő is hasonló problémákkal küzd, mint az éppen „kezelt” alany. És népszerű pszichológia is, mert a szerzők szándékosan leegyszerűsítve és felgyorsítva mutatnak be számos lelki folyamatot és terápiás technikát, és ez már-már elhiteti az olvasóval, hogy egy probléma kimondásától, felismerésétől már egyenes út vezet a megoldáshoz – én nem vagyok hozzáértő, de úgy sejtem, ez nem ilyen egyszerű.

A megtévesztő (és ezért talán veszélyes) leegyszerűsítések ellenére nem elvesztegetett idő elolvasni ezt a művet. Egyrészt azért, mert a könyv a tárgyalt problémák kevéssé szórakoztató mivolta ellenére is igen szórakoztató olvasmány. Másrészt azért, mert a roppant rámenős, harsány, ám másokat dicsérni mindig kész terapeuta szavain és tanácsain sok esetben érdemes elgondolkodni. Mindegy is, hogy hiszünk-e abban, hogy leküzdhető az önutálat pusztán azzal, hogy elég sokszor elmondjuk: „szeretem magamat”, vagy abban, hogy elég csupán csak határozottan belegyalogolni félelmeink szimbolikus tengerébe ahhoz, hogy megszabaduljunk tőlük, az efféle technikák és mantrák mögötti gondolatok megfontolásra érdemesek: hiszen valóban fontos, hogy az ember szeresse önmagát, és valóban fontos vállalni a félelmeinket és gyengeségeinket is. Ha pedig valakinek a könyv olvasása közben valóban sikerül elindulnia a problémamegoldás, az önismeret vagy az öngyógyítás útján, hát akkor annál jobb.