Amikor a 13 éves Luke anyja egy balesetben meghal, a fajátékok készítésével foglalkozó apa teljesen összeomlik. Inni kezd, elhanyagolja a munkáját, nem fizeti a számlákat, és végül apa és fia kénytelenek feladni az addigi életüket és egy isten háta mögötti város lepusztult házába költözni, mert az az egyetlen, amit még meg tudnak fizetni. Az új házban Luke és az apja tovább élik az immár hónapok óta megszokott életüket: az apa iszik és csak úgy tessék-lássék dolgozik valamit a műhelyében, Luke pedig a festést használja arra, hogy kiürítse az agyát: minden délutánját a dombon tölti és kőkupacokat fest, a maradék időben pedig hol az anyjára gondol, hol pedig arra, hogy nemsokára vége a nyári szünetnek, s neki egy új iskolában, ismeretlen emberek között kell majd boldogulnia.

De aztán egy reggel hívatlanul beállít hozzájuk a közelben lakó, furcsa külsejű és viselkedésű fiú, Jon, aki a világon bármiről tud kiselőadást tartani, csak akkor lesz ideges, ha magáról kell beszélnie. Luke és Jon aztán összebarátkoznak, és a harmadik ember állandó jelenléte mintha Luke apját is kimozdítaná abból az állapotból, amelybe belesüllyedt, és az energiáit és a gyászát végre nem az alkoholban vezeti le és fojtja el, hanem belekezd egy nagyszabású munkába, élete legnagyobb játékába.

A regény meglepően sok témát zsúfol meglepően kis terjedelembe: a történetben szó esik a szülő és a házastárs elvesztésének feldolgozásáról éppúgy, mint a pszichiátriai betegségben szenvedő emberekkel való együttélésről s az ő gyanakvással teli általános megítélésükről (mint kiderül, Luke anyja mániás depresszióban szenvedett, s mivel a balesete idején nem szedte a gyógyszereit, a halálát a hatóságok öngyilkosságnak tekintik), emellett fontos szerepet kap az iskolai zaklatások, megalázások témája, a más emberekért való felelősségvállalás, valamint az alkotás, a művészet gyógyító ereje is.

Mindez talán kicsit soknak tűnhet így együtt, de úgy érzem, a szerző jól megbirkózott mind a témák sokaságával, mind pedig azok súlyával. Sőt, több mint jól: a regény alapvetően komoly hangvételű és nem felszínes, ugyanakkor nagyon könnyen és gyorsan olvasható, élvezetes olvasmány. Természetesen ha úgy akarjuk, akár még tanulhatunk is belőle – de szerencsére nem azért, mert Robert Williams belénk sulykolja a nagy tanulságokat vagy a mindenre jó megoldásokat, ő egyszerűen csak azt mutatja meg, hogy a saját szereplői miként birkóznak meg a nehézségeikkel, de korántsem sugallja azt, hogy minden döntésük helyes és követendő példa lenne.

Végül érdemes még megemlíteni a narrációt is: a történet elbeszélője maga Luke, akinek eleven és szimpatikus hangja, és a hol igazán gyerekes, hol meglepően érett és empatikus gondolkodás- és elbeszélésmódja igen szerethetővé teszi a könyvet – szerintem mind a tizenévesek (merthogy a Luke és Jon elvileg ifjúsági regény), mint pedig a felnőttek számára.