A Bajnokok reggelije a kedvenc Vonnegut-regényem. Ez volt az író első könyve, amit olvastam fiatal tizenévesen, és akkor óriási élmény volt azt tapasztalni, hogy így – látszólag random módon, igazi történet nélkül, csapongva, mesélősen, kaotikusan, időt-teret-szerzőt-szereplőt egybemosva – is lehet írni. (Most jut eszembe – lehet, hogy nem is Pynchonnál szerettem meg a posztmodern-féle dolgokat, hanem már tíz évvel korábban, Vonnegutnál, csak akkor még nem tudtam, hogy nevezik az ilyesmit.) Vannak Vonnegutnak olyan könyvei, amiket jobbnak tartok ennél (a Kékszakállt például, meg az Éj anyánkat), de egyiket se szeretem és élvezem annyira, mint ezt az elgondolkodtató, kreatív, szép, ijesztő, sokrétű, gyakran felemelő regényt. (A posztban sok a parttalan bölcsészkedés, ami szerintem akkor lehet érdekes, ha olvastátok már a könyvet.)

Szóval a Bajnokok reggelije. A történet arról szól, hogy Midland Cityben (ami köztudottan az Univerzum segglyuka) épp művészeti fesztiválra készülnek, ahová meghívják a roppant termékeny sci-fiírót, Kilgore Troutot is. Kilgore Trout útra kel, menet közben az őt felvevő kamionosokkal beszélget, és azon gondolkodik, hogy hogyan sokkolja majd a művészeti fesztiválra érkező előkelő népségeket saját, legkevésbé sem előkelő és művészies személyével. Eközben Midland Cityben a Pontiac-kereskedő Dwayne Hoover lassú megőrülésének napjait követhetjük nyomon. Dwayne érzi, hogy valami nincs rendben vele: dühkitörései vannak, hallucinál és egyre inkább elveszti a kapcsolatát a külvilággal – és mindez azon az estén tetőzik, amikor Kilgore Trout a városba érkezik. A történet lényege – elvileg – ez a találkozás Dwayne és Kilgore között.

De a Bajnokok reggelijében persze a legkevésbé sem a történet a lényeg, hanem, hogy úgy mondjam: az összes-többi. Úgyhogy én sem próbálok a lényegről írni, csak írok néhány dologról (messze nem mindenről), amit én szeretek vagy pedig különösen érdekesnek és izgalmasnak tartok ebben a könyvben.

Amit a legjobban szeretek a regényben, az Vonnegut (ál)naiv (ál)cinizmusa, ami persze minden könyvében jelen van, de ebben különösen feltűnően. Szeretem, amikor Vonnegut úgy tesz, mintha egy idegen bolygóról, egy idegen (és veszélyes és nem éppen szimpatikus) fajról írna, amikor a földről és az emberekről ír. Egyébként valami nagyon hasonlót csinált mostanában Dimitri Verhulst az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón c. könyvében, csak az ő cinizmusa és keserűsége nekem túl sok volt abban a könyvben, Vonnegut cinizmusa pedig olyan, ami hat is és megállít, de nem veszi el az összes életkedvemet. Ennek talán az lehet az oka, hogy bár Vonnegut is pesszimista, és az összes könyvének egyik alaptétele az, hogy a világ alapvetően szar hely, ő ezt mindig enyhíti azzal, hogy azt mondja: lehet, hogy szar, de azért mindig lehet benne hülyéskedni. (Én meg nagyon szeretem őt ezért, hogy ezt mondja. Szeretek hülyéskedni.)

Aztán szeretem még Vonnegut emberszeretetét – ami mindig jelen van, és ami szintén jól ellensúlyozza a kiábrándultságát és pesszimizmusát. Volt egy pár év fiatalabb huszonéves koromban, amikor túl egyszerűnek tartottam Vonnegut naiv kedvességét és az olyasféle, sok könyvében (ebben is) visszatérő gondolatait, mint pl. hogy minden embernek rengeteg más emberre van szüksége, akik körülveszik őt, vigyáznak és figyelnek rá, a világhoz kötik. Most már nem tartom ezt egyszerűnek, csak szépnek, igaznak és felemelőnek, és most már csak azt tudom mondani, hogy valószínűleg épp a cinizmussal kísérletező idióta lehettem abban az időben, amikor ezt képes voltam túl egyszerűnek tartani – örülök, hogy kinőttem ebből.

Ami a regény gondolatait és fő témáit illeti, számomra a Bajnokok reggelije legérdekesebb vonala a nyelv és a valóság, illetve az automatikus/eleve elrendelt cselekvés és a szabad akarat közötti viszonyok, kapcsolatok, ellentmondások megjelenítése. Visszatérő téma a könyvben, hogy a nyelv meghatározza valóságot, befolyásolja a szereplők cselekedeteit – vagy akár teljesen agyatlanná változtatja őket.

Erre a kedvenc példám az, amikor a kamionos és a vele Midland City felé stoppoló Kilgore Trout megállnak egy útszéli gyorskajáldánál. Nem tudom, hogy van ez pontosan a magyar kiadásban, ez a regény csak angolul van meg, a lényeg az, hogy látnak egy táblát, amin mindössze ennyi áll: „EAT” (EGYÉL). A következő mondat pedig: „So they ate.” (Úgyhogy ettek.) Lenyűgözően és félelmetesen egyszerű ez: egyrészt ebben a kicsi részletben benne van az, hogy milyen könnyű a nyelvvel hatni az emberre, és az is, hogy mennyire nincs szabad akarata az embernek, ha egy kellőképpen hatásos, meggyőző vagy épp agresszív verbális üzenettel kerül szembe. Nincs vita – ha egy táblán az áll: egyél, akkor jó esély van rá, hogy enni fogsz. Még az sem kell hozzá, hogy felszólító módban legyen az üzenet – itt sincs felkiáltójel a szó végén, ami szerintem még baljósabbá teszi az egészet: az üzenet írója olyannyira biztos a hatalmában, abban, hogy engedelmeskedni fognak neki, hogy úgy gondolja, nem kell itt semmiféle nyomatékosítás, a sima kijelentő mód is bőven elég lesz ahhoz, hogy elérje, amit akar.

Az pedig nem kevésbé félelmetes, hogy „ártatlan”, puszta hülyéskedésből vagy unaloműzésből (nem pedig manipulációs szándékkal) kimondott vagy leírt szavakkal is mennyire meg lehet változtatni a világot, mennyire (vissza) lehet hatni a valóságra, vagy épp mennyit lehet ártani. A valóság megváltoztatását illetően a kedvenc példám a Plútó banda esete: miután Kilgore Troutot kirabolják és megverik, másnap azt mondja a rendőröknek, fogalma sincs, kik voltak a tettesek, felőle akár holmi intelligens gázok is lehettek a Plútóról. Kilgore Trout óvatlan szavai aztán ahhoz vezetnek, hogy másnap az újságok már egy bizonyos Plútó bandáról cikkeznek, minek következtében az emberek félni kezdik a nem létező bandát, végül pedig egy csapat huligán összeáll és kinevezik magukat a Plútó bandának – a véletlenszerű szavak tehát valóságot teremtettek. A szavak káros mivoltával kapcsolatban pedig természetesen a legegyértelműbb példa, hogy Dwayne Hoover a Kilgore Trout regényében olvasottaktól válik dühöngő őrültté – bár Kilgore szavai abban a könyvben nem manipulációs szándékúak, nem biztatnak senkit őrjöngésre és nem is kívánják megváltoztatni a valóságot – ez mégis megtörténik. Úgy tűnik, a szavak ellen sosincs védve az ember, és nincs olyan szó, amit elég biztonságosnak lehetne nevezni – vagyis nincs olyan szó, ami ne bizonyulhatna ártalmasnak valaki(k) számára. (Őszintén szólva: csodálom, hogy ilyen gondolatok után még bárki meg mer szólalni egyáltalán. Én néha alig merek.)

További adalék a nyelv és a valóság kapcsolatának kérdéséhez, hogy rengeteg szónak, nyelvi jelnek vagy szimbólumnak még csak nem is számít a jelentése. Útban Midland City felé például Kilgore Trout többek között PYRAMID nevű kamionokkal találkozik. Ilyenkor felvetődik a kérdés: mégis mi köze van a névnek ahhoz, amit jelöl. A PYRAMID cégjelzésű kamionnal kapcsolatban Kilgore Trout beszélgetésbe is elegyedik a sofőrrel: vajon mi járhatott a kamionos cég főnökének fejében, amikor egy évezredek óta mozdulatlan, ósdi építményről nevezte el a kamionját, ami hatalmas sebességre képes és nagyon modern. A válasz: „biztosan tetszett neki a szó hangzása.” Az efféle, minden logikát nélkülöző névadások, szóalkotások (vagy egyáltalán: nyelvhasználat) tükrében pedig még ijesztőbb, hogy a nyelv milyen mértékben képes az emberek és a világ megváltoztatására – hagyjuk magunkat manipulálni olyasmik által, amiknek semmi közük a valósághoz, amik teljesen önkényesek.

A szavak persze egyenesen elvezetnek a szabad akarat vs. automatikus cselekvés ellentétéhez is. Ahogy az útszéli kajálda kapcsán említettem, bizonyos szavak hatására az ember robottá változik és gondolkodás nélkül teszi, amire az üzenet biztatja – vagyis megszűnik a szabad akarata. De az önálló döntésképesség nemcsak holmi véletlenszerű verbális üzenetek miatt szűnhet meg, hanem például a jó vagy rossz kemikáliák miatt is: a könyv egyik visszatérő, számos variációban megjelenő gondolata, hogy egyes szereplők azért viselkednek így vagy amúgy, mert a testükben épp jelen van valami gonosz anyag, avagy hiányzik belőle valami jó anyag – mindezt végiggondolni pedig nem túl biztató a szabad akarat hívei számára. Hiszen nincs mire büszkének lennünk, nincs miért bármilyen lénynél felsőbbrendűbbnek vagy tudatosabbnak hinni magunkat, ha teljesen ki vagyunk szolgáltatva a saját testünknek és a külvilágból érkező véletlenszerű üzeneteknek.

Mindezek ellenére Vonnegutnak sikerül elérnie, hogy a regény vége végtelenül felemelő és megindító legyen. Trout és a teremtője találkozását sem tudom soha enyhe pityergés nélkül olvasni, de ami még ennél is megrendítőbb számomra, az a nem túl szimpatikus, sőt nevetséges, arrogáns Rabo Karabekian beszéde arról, hogy mit is jelent a Midland City lakosai által értetlenséggel vegyes dühvel fogadott képe, a Szent Antal megkísértése. A kép reprodukciója itt látható, de a festő magyarázatát a jelentéséről már nem fogom leírni – túl szép az ahhoz, hogy én kellőképpen vissza tudjam adni.

Azt azért hozzáteszem, hogy Vonnegut nagyon cseles. Rabo Karabekian szívhez szóló beszéde előtt az író regénybeli alteregója/a narrátor közli/figyelmeztet, hogy most következik a könyv spirituális tetőpontja. Az ilyesmi normál esetben talán azzal járna, hogy kevésbé lenne hatásos a tetőpont, hiszen tudnám, mire számítsak, s ezért hajlamosabb lennék kívülről, ironikusan figyelni, mi történik. Na, itt nem ez a helyzet. Minden figyelmeztetés és ironizálás ellenére minden egyes alkalommal könnyekig hatódom Rabo érzelmes és szép beszédén. Nincs itt helye a szabad akaratnak, Vonnegut úgy manipulál engem szavakkal, ahogyan csak jónak látja. Még szerencse, hogy ő sosem akar rosszindulatúan manipulálni, mindig csak kedvesen.