Dimitri Verhulst: Elcseszett napok egy elcseszett bolygón
Tavaly elolvastam mindent, ami csak magyarul vagy angolul elérhető volt Dimitri Verhulsttől, és most, hogy újabb könyve jelent meg magyarul, természetesen egy percet sem tudtam várni, hogy ezt is elolvassam. Utólag úgy gondolom, talán jobb lett volna mégis megvárni, amíg egy kicsit rosszabb (s ezért a könyvhöz illőbb) lelkiállapotba kerülök, mert így a mostanában az indokoltnál jóval nagyobb optimizmusom megakadályozta, hogy kellőképpen értékelni tudjam ezt a könyvet. Még így is jó volt persze, és Verhulst páratlan cinizmusán és emberismeretén nem tudok nem ámulni, viszont nagyon nem tetszik az a gondolat, amit a könyv sugall – minden erre mutató jel ellenére sem tudom és nem is akarom elhinni, hogy tényleg ennyire szánalmas, abszurd és undorító dolog embernek lenni.
Merthogy a könyv arról szól, hogy embernek lenni ilyen. Miután Verhulst a Problemszki Szállodában megírta, hogy mennyire szar menekültnek lenni egy belga menekülttáborban, a Semmivégre c. regényében pedig azt írta meg, hogy mennyire szar volt neki gyerekkorában a piás rokonok között élnie, ebben a könyvben a végsőkig tágítja a határokat, és azt írja meg, hogy mennyire szar embernek lenni, legalábbis egy kívülálló szemével – belülről ugyanis nem mindig tűnik annyira rossznak, legfeljebb csak teljesen értelmetlennek (és ettől persze még szánalmasabb az egész).
Merthogy a könyv arról szól, hogy embernek lenni ilyen. Miután Verhulst a Problemszki Szállodában megírta, hogy mennyire szar menekültnek lenni egy belga menekülttáborban, a Semmivégre c. regényében pedig azt írta meg, hogy mennyire szar volt neki gyerekkorában a piás rokonok között élnie, ebben a könyvben a végsőkig tágítja a határokat, és azt írja meg, hogy mennyire szar embernek lenni, legalábbis egy kívülálló szemével – belülről ugyanis nem mindig tűnik annyira rossznak, legfeljebb csak teljesen értelmetlennek (és ettől persze még szánalmasabb az egész).
A regény az emberiség történetének krónikája, onnantól kezdve, hogy az ember őse kimászott a tengerből (miután a rend kedvéért beleszart még egyszer, utoljára), megtanult járni, tüzet csiholni, beszélni és „civilizációt” építeni, egészen odáig, hogy 1945-ben atombombát dobott Hirosimára. A Verhulst által felvázolt történet nagyjából szexelések, zabálások, gyilkolások és soha semmi jót nem hozó fejlesztések és újítások végeérhetetlen sorozata. És Verhulstnél még azok a dolgok is csupa aljas vagy önös célt szolgálnak, amelyekről időnként jóhiszeműen azt gondolom, hogy pusztán az ember szépség és alkotás iránti vágyának és a kreativitásának eredményei: a művészet pl. csak arra jó ebben a történetben, hogy a vadászatban és más férfias tevékenységekben ügyetlen, kevéssé macsó férfiaknak is legyen valami módjuk arra, hogy elkápráztathassák, majd pedig ágyba vihessék a nőket. És mindenféle terv, új gondolat vagy felfedezés végső soron csak arra való, hogy páran jól meggazdagodjanak belőle és jó sok nőt megkapjanak, miközben az emberiség maradék 99.99 százalékának még attól is csak rosszabb lesz az élete, amitől minden várakozás szerint javulnia kéne.
Nem tudom, valóban arról van-e szó, hogy ezt a könyvet nem jó viszonylag nyugodt, emberszerető és úgy általánosságban bizakodó hangulatban olvasni, vagy Verhulst humora vagy világképe lett más az eddigi könyveihez képest – mindenesetre ebből a könyvből nekem hiányzott az a nagyon fekete és keserű humor és az furcsa humanizmus, személyesség és együttérzés, ami megvolt a Problemszki Szállodában és a Semmivégre c. könyvben. Azokon a könyveken, úgy emlékszem, még annak ellenére is sokat nevettem, hogy közben végig legszívesebben sírtam volna, és azok a könyvek nagyon megráztak. Itt viszont én most csak a feketét és a keserűt láttam, meg jó sok embergyűlöletet, humor nélkül, és ez így együtt nekem sok volt – nem olyan értelemben, hogy túlságosan felkavart vagy kényelmetlen gondolatokat ébresztett bennem, mert az eddigi Verhulst-könyvek közül valójában ez kavart fel a legkevésbé, hanem abban az értelemben, hogy ez a kombináció teljesen eltávolított a könyvtől. Azt hiszem, majd újraolvasom később (amikor rosszabbul érzem magam), mert annak ellenére, hogy Verhulst nagyon jól ír és utánozhatatlan stílusa van, és már most alig várom, hogy olvashassak még valamit tőle, ez nekem most nem volt jó.
Nem tudom, valóban arról van-e szó, hogy ezt a könyvet nem jó viszonylag nyugodt, emberszerető és úgy általánosságban bizakodó hangulatban olvasni, vagy Verhulst humora vagy világképe lett más az eddigi könyveihez képest – mindenesetre ebből a könyvből nekem hiányzott az a nagyon fekete és keserű humor és az furcsa humanizmus, személyesség és együttérzés, ami megvolt a Problemszki Szállodában és a Semmivégre c. könyvben. Azokon a könyveken, úgy emlékszem, még annak ellenére is sokat nevettem, hogy közben végig legszívesebben sírtam volna, és azok a könyvek nagyon megráztak. Itt viszont én most csak a feketét és a keserűt láttam, meg jó sok embergyűlöletet, humor nélkül, és ez így együtt nekem sok volt – nem olyan értelemben, hogy túlságosan felkavart vagy kényelmetlen gondolatokat ébresztett bennem, mert az eddigi Verhulst-könyvek közül valójában ez kavart fel a legkevésbé, hanem abban az értelemben, hogy ez a kombináció teljesen eltávolított a könyvtől. Azt hiszem, majd újraolvasom később (amikor rosszabbul érzem magam), mert annak ellenére, hogy Verhulst nagyon jól ír és utánozhatatlan stílusa van, és már most alig várom, hogy olvashassak még valamit tőle, ez nekem most nem volt jó.
