Mondtam már sokszor, hogy nagyon szeretek könyveket újraolvasni. Ilyenkor az általában úgy van, hogy szóba kerül egy könyv, vagy eszembe jut belőle egy részlet vagy egy mondat, és úgy érzem, azonnal azt a könyvet kell olvasnom. A Szenvedéllyel is így volt, az újraolvasás vágyát egész pontosan ez a két, a regényben sokszor ismételt mondat váltotta ki belőlem, ami nemrég eszembe jutott: „I’m telling you stories. Trust me.” (Amikor először olvastam ezt a regényt, magyarul olvastam, de az már rég volt, és azóta mindig angolul olvastam újra, ezért már nem emlékszem, hogyan fordították ezt magyarra – nem tudom, a magyarban is megvan-e ennek a két mondatnak az a szépséges kétértelműsége, ami az angolban.)

Szóval a Szenvedély. Az egyik főszereplő a tizenhat éves francia legényke, Henri, aki tűzre és felzaklató érzelmekre vágyik, a vidéke lakóira jellemző langyosság őt nem elégíti ki, ezért beáll a ragyogó, ihletett és másokat megihlető, megszállott Napóleon seregébe katonának. Napóleon Henri szenvedélye lesz, a fiú bálványozza és imádja őt. Valahogy aztán úgy alakul, hogy hamarosan Henri lesz Napóleon állandó csirkefelszolgálója (a hadvezér ugyanis múlhatatlan szenvedéllyel szereti a csirkét, és folyamatosan azt eszi), minden hadjáraton ott van mellette, és közelről figyelheti az imádott, a saját szenvedélyével mindenki másban is szenvedélyt ébreszteni képes hódító minden megmozdulását.

A másik főszereplő pedig a velencei lány, Villanelle, aki egy kaszinóban dolgozik, közben kedvére élvezi az életet, de a szíve a sok kalandja közepette is hideg marad (ami neki történetesen igen kényelmes is). Hiába, hogy Villanelle kicsapong, csal, lop, évődik, flörtöl, hódít, szerelmeskedik – nincs benne valódi szenvedély. Egészen addig, amíg nem találkozik egy előkelő hölggyel, akinek egyetlen érintése elég ahhoz, hogy a lány kiforduljon magából, s hogy eztán a hölgy által benne ébresztett szenvedélyének szentelje az életét.

A két főszereplő életéről, szenvedélykereséséről és –találásáról először két párhuzamos történetszálon olvashatunk, aztán 1805 szilveszterének éjszakája után jön egy nagy ugrás, és nyolc évvel később kapcsolódunk be a történetbe megint, akkor, amikor Napóleon épp Moszkvát készül lerohanni és őrült módon hajszolja agyonfáradt, lerongyolódott seregét az elviselhetetlen orosz télen keresztül. Henri még mindig Napóleon tábori csirkefelelőse, ám az eltelt évek alatt átértékelte az érzelmeit, és Napóleon iránti korábbi rajongása gyűlöletbe fordult, mert rá kellett ébrednie, hogy imádatának tárgya nem méltó az ő szenvedélyére. Villanelle szintén a tábor lakója mint a tisztikart kiszolgáló prostituált, s közben szíve még mindig az előkelő hölgynél (és hölgyért) dobog – mivel a lány nyolc évvel korábban szó szerint nála hagyta a szívét. Ők ketten (és egy harmadik ember) végül együtt szöknek meg, és Henri és Villanelle között különös kapcsolat bontakozik ki – nem valami „egyszerű” szerelem, dehogy, jóval bonyolultabb, zűrzavarosabb, félelmetesebb ez annál, de ebbe már nem megyek bele.

A regény lényege egyébként sem annyira a történet, hanem a szenvedély maga, amit a szereplők hajszolnak, átélnek vagy épp ami elől menekülnek. Vagy még inkább az angol „passion” a lényege, ami egyszerre szenvedély és szenvedés. Ami kiforgat, ami újraír, ami megmutat, ami valahogy másmilyenné, valódibbá, sőt: valódivá tesz mindent. Ami meghatározhatatlan, csak annyi tudható róla, hogy olyasmi, ami valahol a félelem és szexualitás között van. („Somewhere between fear and sex, passion is” – ez a mondat is többször ismétlődik a regényben.)

A szenvedély egyébként nemcsak „hagyományos” szerelmi szenvedélyként van jelen a regényben – Jeanette Winterson mindenfajta egyéb szenvedélyről is ír, de lényegében mind ugyanolyan, hiszen mindenféle szenvedélynek (legyen annak a tárgya egy másik ember, egy idealizált kép [mint Henri számára Napóleon], egy gondolat, egy tárgy, egy játék) köze van a szerelemhez, abból fakad és táplálkozik – ilyen értelemben tehát minden szenvedély szerelmi ügy, és mindnek az a lényege, hogy az ember habozás nélkül beleteszi (feláldozza a kedvéért?) az életét, a szívét, az idejét, a vagyonát – vagy bármit, azt, ami a legfontosabb számára. (Valójában persze szó sincs választási lehetőségről vagy arról, hogy lenne idő és lehetőség habozni – hiszen például Villanelle is hiába gondolja, hogy tud ő vigyázni a szívére, és hiába hiszi óvatosnak magát, az idegen hölgy egyetlen érintése elég ahhoz, hogy a legféltettebb kincse, a szíve többé már ne legyen az övé.)

S a Winterson által leírt szenvedély mindig játék is. Nem abban az értelemben, hogy komolytalan, vagy hogy az ember a másikkal vagy a másik ellen játszik, másokat manipulál – saját magát játssza el, saját magát teszi kockára. Ismét egy visszatérő mondat a könyvből: „You play, you win, you play, you lose. You play. It’s the playing that's irresistible.” (Játszol, nyersz, játszol, vesztesz. Játszol. A játék maga, ami ellenállhatatlan.) Aztán pedig Villanelle egy mondata a regény végéről, amikor azon gondolkodik, jobban vigyáz-e majd a szívére ezután, hogy sikerült azt visszaszereznie az előkelő hölgytől: „Will I gamble it again? Yes.” (Eljátszom-e majd megint? El.) Felelőtlenség ez? Újra és újra játszani, kockára tenni a legfontosabbat? Én nem tudom, a könyvből mindenesetre úgy tűnik, ez nem döntés kérdése – csak megtörténik.

A könyv egyébként szépséges. Elbűvölő, felemelő, varázslatos, felkavaró és szívszaggató. S a mantraszerűen ismétlődő mondataival, a történeten belüli kisebb történetekkel, a labirintusszerű, mégis tökéletesen érthető (és főleg érezhető) gondolatmeneteivel olyan hatást kelt, mintha egy álomban járnék. Eddig is szerettem ezt a regényt, és – azt hiszem – a korábbi olvasások (a legutóbbi úgy négy évvel ezelőtt volt) során is tudtam már, miről szól. Most viszont már kezdem érezni is, és így még jobban szeretem.