Szeretem azt képzelni, hogy az életben nem olyasmiken múlnak a legnagyobb dolgok, hogy valaki megtesz vagy nem tesz meg egyetlen apróságot, vagy hogy kimond vagy nem mond ki egyetlenegy szót. Néha persze szeretem azzal szórakoztatni magam, hogy lépésről lépésre végiggondolom egy „nagy dolog” történetét, és végigveszem, hogy minek kellett mindenképpen megtörténnie előtte, és hogy milyen kevésen múlt az, hogy a „nagy dolog” megtörténhetett, de az ilyesmit nem veszem valami komolyan.

Az érdekes az, hogy ilyesmiket mindenki végiggondolhat a saját életének meghatározó pillanataival kapcsolatban – de csak azokkal a pillanatokkal kapcsolatban, amelyek valóban megtörténtek és amelyek tényleg megváltoztattak valamit. Nem lehet elmélkedni azokon a lehetőségeken, amik valóra válhattak volna, ha valami csak egy kicsit is másképp történik – mert ha egy lehetőség tényleg elmegy mellettünk, akkor soha nem is fogjuk tudni, hogy elment mellettünk. (Természetesen nem olyasmikre gondolok, amikor valaki épphogy lemarad valamiről és tudja, hogy lemaradt. Arra gondolok, amikor valaki nem is tudja, hogy éppen csak lemaradt valamiről.) És a valóságban nincs igazi lehetőség arra sem, amire a fikcióban igen – a valóságban hiába elmélkedünk olyasmiken, hogy ha ezt meg azt másként csináltuk volna, akkor ez meg az biztosan megtörtént volna, ezt sosem lehet tudni, és bár néha sejthetjük, sosem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy mi volt az az egyetlen szó vagy tett, ami mindent megváltoztatott – mármint olyan értelemben, hogy amiatt az egyetlen szó vagy tett (vagy annak hiánya) miatt nem történt meg valami.

A fikcióban viszont van erre lehetőség. Ian McEwannál meg különösen, akinek (az általam eddig olvasott hat-hét könyve alapján általánosítva) az egyik örökös kedvenc témája az, hogy „mi lett volna, ha” és hogy „végül mi miatt nem lett az, ami lehetett volna”. Ez a könyv is erről szól.

A regény a fiatal házaspár, Florence és Edward története. A pár épphogy megházasodott, s most a nászéjszakájukra készülnek a tengerparti hotel nászutas-lakosztályában. Florence és Edward szeretik egymást, de mindkettejüknek súlyos kétségeik és rettenetes félelmeik vannak a nászéjszakával kapcsolatban – olyan kétségek és félelmek, amelyeket képtelenek szavakba önteni, s amelyek miatt jóformán „elkerülhetetlen”, hogy az este olyan sorsfordítóan borzasztó véget érjen, amilyen véget ér. (De aztán kiderül, hogy elég lett volna egyetlen szó, hogy az este ne ilyen véget érjen.)

Miközben az elbeszélő hol a nő, hol a férfi gondolatait és érzéseit közvetíti, megismerjük Florence és Edward múltját, családi körülményeit és a pár egymásra találásának történetét is – egy olyan „sorsszerű” találkozás történetét, amely normális körülmények között meg sem történt (történhetett?) volna. De Florence és Edward egymástól teljesen független nyughatatlansága és pillanatnyi lelkiállapota azt eredményezte, hogy egy nap mindketten egyazon helyen találták magukat, és bár az esetükben talán nem beszélhetünk arról, hogy a kapcsolatuk szerelem volt első látásra, az biztos, hogy a kíváncsiság megvolt első látásra, és az nekik pont elég volt.

Az a furcsa, hogy McEwan sok könyvét (ezt is) belengi a végzetszerűség érzése – mintha a szereplők teljesen kiszolgáltatottak volnának a sors (vagy mondjuk az elbeszélő) akaratának, és nem tehetnének semmit, hogy változtassanak azon, ami eleve elrendeltetett. Viszont ahogy a nászéjszaka eseményeit folyamatosan megszakítják a visszatekintések és a magyarázatok, és megismerjük a háttértörténetet is, úgy tűnik, itt mégsem valami különösen kegyetlen sorsról (vagy különösen kegyetlen elbeszélőről) van szó – a szereplők nem a sors vagy egy szadista alkotó bábjai, hanem egyszerűen a saját koruk (az 1960-as évek eleje), szokásaik, neveltetésük, udvariasságuk, jólneveltségük foglyai. (Vagy talán ez így együtt a „sors”, ami ellen senki nem tehet semmit? Nem tudom.)

És furcsa az elbeszélésmód is. A narrátor valahonnan a jelen környékéről tekint vissza arra a napra 1962 nyarán, amikor Florence és Edward élete örökre más irányt vett, és végig hűvösen, precízen kommentálja a történteket. Az elbeszélő végig távolságot tart, néha talán még kissé leereszkedő is a szereplőivel szemben, ugyanakkor tudja, hogy a szereplők nem léphették túl a saját korlátaikat – a korukból, neveltetésükből, angolságukból fakadó korlátokat. Azt mondja például, hogy a 60-as évek elején még egyszerűen nem léteztek szavak arra, hogy az ember arról beszéljen, hogy mondjuk irtózik annak a gondolatától, hogy bárki is belehatoljon, vagy hogy beismerje, hogy az összes szexuális tapasztalata kimerül az önkielégítésben, amit viszont tíz éve szorgosan űz – szavak híján pedig hogyan lehetne megosztani mindazt a rettegést, ami Florence és Edward lelkében van.

A narráció hidegsége ellenére egyébként a regény rettentően, sötéten érzéki. Ide a „sensuous” szó illene igazán, ami épp ezt jelenti, de mégis kicsit mást, mint a magyar szó – a sensuous számomra nem feltétlenül erotikus értelemben érzéki, hanem olyan értelemben, hogy nagyon testi, nagyon megfogható, nagyon hat az érzékekre, de nincs benne feltétlenül valódi intimitás. (McEwan mindig így ír, amitől engem kiráz a hideg, mégis szeretem.)

És ami még nagyon érdekes, az az, ahogy az elbeszélő felváltva mutatja az eseményeket Florence és Edward szemszögéből: borzasztó és helyenként nagyon felkavaró azt látni, hogy hogyan értelmezi ugyanazt az eseményt teljesen másként a férfi és a nő. Például amikor Florence csak az időt szeretné húzni azzal, hogy szép kényelmesen, nyugodt mozdulatokkal leveszi a cipőjét a hálószobában, az Edward számára a létező legtudatosabb, leghűvösebb, legizgatóbb csábításnak tűnik – és ennek megfelelően reagál rá. És még mondhatnék hasonló példákat, de nem fogok. Inkább olvassátok el a könyvet, mert jó. Remek, felkavaró, elgondolkodtató, és nagyon sötét - mint McEwan összes többi könyve, amit eddig olvastam.