Nagyon tetszik Muriel Spark stílusa: könnyed, ironikus, szellemes, kicsit-filozofikus és nagyon angol. Ezt a könyvét olvastam már néhány évvel ezelőtt, de egyáltalán nem emlékeztem rá, úgyhogy most gyorsan újraolvastam. (Ez egy rövid regény, kb. 130 oldal, és nem igényel sok agyalást, úgyhogy hamar el lehet olvasni.)

A történet a filmvilágban játszódik, a főszereplő pedig az átlagos, meglehetősen butácska angol színésznő, Annabel, aki akár élete végéig játszhatna szürkeegér-titkárnőket és jelentéktelen szobalányokat a filmjeiben, ha egy napon meg nem akadna rajta az olasz filmrendező, Luigi szeme. Luigi felfedezi, hogy a semmi-különös megjelenésű Annabelből pont a jellegtelensége miatt bármi lehet, úgyhogy fogja magát, és egy jól kitalált marketingkampány segítségével Brit Tigrisasszonyt csinál belőle. Annabel olyan sztár lesz, akinek az az imidzse, hogy mindig visszafogottnak és jólneveltnek mutatkozik (vagyis „brit”), viszont – a külvilág számára épphogy csak sejthetően – olyan vad szenvedélyek és szexuális energiák tombolnak benne, mint egy igazi ragadozóban (vagyis „tigrisasszony”). Annabel aztán egészen átéli a számára kitalált szerepet (ez amúgy a filmszerepeivel kapcsolatban nem mondható el róla), és amikor cinikus, frusztrált, folyton a válást fontolgató férje egy merész tervvel megpróbálja romba dönteni egyre fényesebb karrierjét, kiderül, hogy a nő talán mégsem olyan üresfejű és mégsem lehet annyira ide-oda rángatni, mint azt sejteni lehetett.

Olvastam már sokkal jobb posztmodern novellákat és regényeket azóta, hogy 2005-ben először olvastam az Entrópiát, és persze most már látok benne néhány gyengeséget is (ezeket főleg azután lett volna nehéz nem észrevennem, hogy kb. két éve újraolvastam [persze nem előszörre] a novellát Pynchon Slow Learner c. könyvében is, amelyben a szerző elég alaposan lehúzza a művét az előszóban – és nem mondhatom, hogy némely kritikája nem jogos), de az biztos, hogy nagyon fontos novella ez nekem, és (persze utólag és teljesen önkényesen) ezt a novellát jelöltem ki a mostani ízlésem/érdeklődésem kezdetét jelző szövegként. Amennyire vissza tudok emlékezni, az Entrópia volt az első olyan szöveg életemben, amelyet első olvasásra szinte egyáltalán nem értettem – és élveztem. Korábban, ha valamit nem értettem, otthagytam, mert nem szerettem, ha hülyének érzem magam egy könyvtől. Ha pedig valamit értettem, azt általában minimális erőfeszítés árán értettem.

Aztán jött az Entrópia, ami első olvasásra egy hatalmas káosznak tűnt (bár utólag belegondolva abba, hogy mi a novella témája, ez végül is talán nem meglepő), fogalmam sem volt, miről szól, kikről szól, miért és miért így van megírva – viszont roppant mód szórakoztatott; élveztem, hogy hülyének érzem magam tőle, és nem az volt az első reakcióm, hogy ez elől menekülni akarok, mert nem értem, hanem az, hogy kíváncsi vagyok, hogy többet akarok tudni, hogy meg akarom próbálni megérteni belőle, amit meg lehet, minél többet, a maradékot pedig meghagyni szórakoztató rejtélynek, amit talán megértek majd egy másik olvasáskor, talán nem – de egyik sem baj. Mindenesetre élveztem, hogy úgy éreztem, egy ilyen szöveggel bármit csinálhatok (és a szöveg is bármit csinálhat velem): szanaszét cincálhatom és megpróbálhatom kitalálni, hogyan működik; kereshetek benne történeteket; agyalhatok, szórakozhatok, meglepődhetek, csodálkozhatok rajta; dühönghetek miatta; egyszerre érezhetem magam tőle rém okosnak és rém hülyének.

Szóval az Entrópia ilyen, és mindenképpen meghatározó szöveg számomra, és kb. ettől a novellától számítom azt is, hogy újra tudom igazán élvezni az olvasást – és szerencsére nemcsak a posztmodern elborultságokat, hanem a hagyományos, történetmesélős könyveket is.

Anna Enquist regénye a zenére, egész pontosan Bach Goldberg-variációk című művére épül. A könyv névtelen főszereplője, egy zongorista nő felnőtt lánya tragikus halála utána belefog abba, hogy megtanulja (újratanulja) a Goldberg-variációkat, amelyekkel fiatalabb korában nehezen boldogult, s amelyeket a lánya és ő is nagyon szeretett. Az újratanulás nem könnyű, s a történet során a nő egyszerre küzd a zenével és a lányához kapcsolódó emlékeivel, amelyeket a zene felidéz benne. De amellett, hogy a zene felidézi az emlékeket, segít rendet is csinálni közöttük – mert azután, hogy a nő gondolatban újraéli őket, mintha a helyükre is kerülne az emlékeknek legalább egy része.

A könyv minden egyes fejezete egy-egy Goldberg-variációra épül, s minden fejezetben olvashatunk magáról a darabról (milyen zenei megoldások, hangközök, ismétlések vannak benne; ezek mit jelentenek; illetve hogy mitől nehéz az adott darabot megtanulni és lejátszani), majd miközben a nő lassan megtalálja azokat a módokat, ahogyan el tudja játszani a zenét, elolvashatjuk azt is, hogy az adott variáció a lánya életének és kettőjük kapcsolatának mely pillanatára, eseményére emlékezteti őt.

A történet elbeszélője, az idős ausztrál író már épp a visszavonulást tervezgeti, amikor egy nap betér a lakása közelében lévő süteményboltba, ahol azonnal rabul ejti az egzotikus külsejű boltosnő, Sabiha különös szépsége, nyugalma és múltbeli tragédiákat sejtető szomorúsága. A férfi szeretné megismerni a nő történetét, és erre alkalma is adódik, amikor Sabiha férje, John, a bizalmába fogadja őt, és lassanként beavatja az írót a házasságának történetébe.

Mind kiderül, John Párizsban ismerte meg feleségét, amikor egy este véletlenül betévedt abba a kisvendéglőbe, amelyet Sabiha és nagynénje közösen vezetett. A véletlen esetből aztán hatalmas szerelem lett, majd pedig jó másfél évtizednyi párizsi élet, amelynek kezdeti varázsát egyre inkább elhomályosította az, hogy Sabihának nem született gyereke. A nő már lánykorától kezdve úgy érezte, az élete akkor válik majd teljessé, s ő akkor válik majd igazán nővé, amikor megszületik a gyermeke, s a gyermektelenség miatt érzett keserűség és tehetetlenségérzés jóformán megmérgezi a házaspár kapcsolatát és örökös tétlenségre és meddő várakozásra kényszeríti őket. Egyedül talán John végtelen szeretetének, türelmének és gyengédségének köszönhető, hogy a házaspár minden nehézség ellenére együtt marad. Az viszont, hogy John és Sabiha hogyan törnek ki végül a kétségbeejtően egyforma napokból álló, szomorúsággal átitatott párizsi életükből, és hogyan kötnek ki végül John hazájában, Ausztráliában, hogy ott kezdjenek új életet, már csak a könyv vége felé derül ki, s ebbe nem is mennék bele.

A regény főszereplője, az egyharmadrészt idealista, kétharmadrészt lúzer (nekem egyébként szimpatikus) 19 éves Brian alig várja, hogy elkezdhesse felsőfokú tanulmányait. Az egyetem egyrészt jó lehetőség arra, hogy végre elszabaduljon otthonról, túlgondoskodásra hajlamos anyja és sokszor egyáltalán nem barátként viselkedő barátai mellől; másrészt – számomra végül is érthető módon –  a fiú el sem tud képzelni annál jobbat, mint hogy az elkövetkező években az angol irodalmat tanulmányozza – azaz egyfolytában csak olvasson, olvasson és olvasson.

De Brian nemcsak otthonról elszakadni és olvasni akar – szeretne kicsit kevésbé lúzer is lenni. Szeretne például valamivel izmosabb testet; szeretne sikeres lenni az egyetemi társasági életben; és főleg: szeretné a barátnőjének tudni a szépséges Alice-t, akire már az egyetemen töltött első napján rákattan. Alice-t persze nem olyan könnyű megközelíteni, hiszen Briannel ellentétben ő igen népszerű figura, és tisztában is van a vonzerejével. De talán mégis van némi esély a sikerre, hiszen a fiú igazán kitartóan próbálkozik, ráadásul mindketten benne vannak az Egyetemi Kvíz nevű tévévetélkedőre készülő csapatban, és a felkészülés során mindenképpen megismerik egymást valamelyest.

Eléggé megtévesztő könyv ez, és minél többet gondolkodom rajta, annál dühösebb vagyok rá, úgyhogy gyorsan írok róla, amíg még nem vagyok túlságosan dühös. (A poszt spoileres.)

A történet főszereplője a tizenöt éves Craig, aki depressziós. A fiú okos, szellemes, kreatív, szorgalmas, bármi lehet belőle. Craig azonban csak a „legjobbat” akarja (vagy azt hiszi, hogy azt akarja), s úgy képzeli a majdani karrierjét, hogy meg sem áll majd a Fehér Házig. Hogy ezt elérje, persze már tizenévesen meg kell tennie a megfelelő lépéseket, úgyhogy felvételizik New York legmenőbb középiskolájába, ahonnan minden diáknak egyenes útja vezet a Harvardra, majd a Wall Streetre, majd onnan akárhová. Csak az a baj, hogy az elitgimiben Craig hirtelen már csak átlagos lesz, egyre kevésbé tud megbirkózni a napi feladataival, és persze az sem tesz jót az önbizalmának, hogy a legjobb barátjának (aki ugyanabba az iskolába jár) mindez látszólag könnyedén megy, és mellette még bulizni és csajozni is van ideje.

Craig depressziós lesz, pszichológushoz jár, gyógyszert szed, majd abbahagyja, s végül a pszichiátriára kerül, ahol van ideje arra, hogy megpróbálja rendbe tenni magát. S mivel a posztom további részében erről is akarok írni, elárulom, hogy ez sikerül is neki, mégpedig nagyon könnyen. A megoldás rémségesen egyszerű: egy laza mozdulattal szakítani kell a barátokkal, akik csak lehúzzák az embert; ha nem megy a gyakorlati életre, pénzügyi és hasonló karrierekre felkészítő iskola, akkor át kell menni egy olyanba, ahol művészetet lehet tanulni; s ha zavaró az, hogy felgyűlnek az emailek, amelyekkel aztán foglalkozni kell, akkor egyszerűen törölni kell őket, majd meg kell kérni az ismerősöket, hogy inkább telefonáljanak, ha akarnak valamit.

A történet elbeszélője és főszereplője a nagypapája által csak Zöldfülűnek nevezett kislány, aki egy gyermekotthonból került nevelőszülőkhöz. Mivel az otthonban jobban szerették a csendes, nem túl kíváncsi gyerekeket, a lány a korához képest keveset tud a világról és a szókincse is erősen hiányos. A nevelőszüleinél élve aztán igyekszik bepótolni az addigi hiányosságokat: mindent megkérdez, mindent tudni akar és legfőképpen – szavakat gyűjt. Nemcsak a fejében, hanem fizikai formában, papíron; téma és felhasználási terület szerint felcímkézett dobozokban rendszerezve őket. A kislány aztán a gondosan bekategorizált és memorizált, ugyanakkor gyakran félre- vagy nem pontosan értett, s ezért sokszor rosszkor, rossz helyen használt szavak segítségével próbálja leírni és értelmezni a világot, amit maga körül lát. A főszereplő kreatív, egyéni és pontatlan szóhasználata miatt a könyv időnként humoros (amolyan gyerekszáj-stílusban), néha meghatóan naiv, néha pedig kicsit bosszantó.

Természetesen ha Zöldfülű különleges szógyűjtési mániájától eltekintünk, akkor a könyv lényege röviden talán annyi, hogy egy naiv, a világot talán még a hasonló korú gyerekeknél is kevésbé ismerő kislány mesél olyan dolgokról, amiket mindennap lát és tapasztal, viszont egyáltalán nem ért. És van is mit nem érteni, hiszen a lány nevelőcsaládjának és a család ismeretségi körének körülményei és egymás közti viszonyai meglehetősen bonyodalmasak. A család ugyanis egy főleg fél-legális vagy illegális emigránsok által lakott házban él, ők maguk sem tősgyökeres svájciak, és a kor (a 70-es évek eleje) egyre bevándorlóellenesebb politikai légkörében a regény szereplőinek egyáltalán nem könnyű boldogulniuk, s sokuk élete örökös feszültségben és bizonytalanságban telik.