Muriel Spark: A közönség bálványa - The Public Image
Nagyon tetszik Muriel Spark stílusa: könnyed, ironikus, szellemes, kicsit-filozofikus és nagyon angol. Ezt a könyvét olvastam már néhány évvel ezelőtt, de egyáltalán nem emlékeztem rá, úgyhogy most gyorsan újraolvastam. (Ez egy rövid regény, kb. 130 oldal, és nem igényel sok agyalást, úgyhogy hamar el lehet olvasni.)
A történet a filmvilágban játszódik, a főszereplő pedig az átlagos, meglehetősen butácska angol színésznő, Annabel, aki akár élete végéig játszhatna szürkeegér-titkárnőket és jelentéktelen szobalányokat a filmjeiben, ha egy napon meg nem akadna rajta az olasz filmrendező, Luigi szeme. Luigi felfedezi, hogy a semmi-különös megjelenésű Annabelből pont a jellegtelensége miatt bármi lehet, úgyhogy fogja magát, és egy jól kitalált marketingkampány segítségével Brit Tigrisasszonyt csinál belőle. Annabel olyan sztár lesz, akinek az az imidzse, hogy mindig visszafogottnak és jólneveltnek mutatkozik (vagyis „brit”), viszont – a külvilág számára épphogy csak sejthetően – olyan vad szenvedélyek és szexuális energiák tombolnak benne, mint egy igazi ragadozóban (vagyis „tigrisasszony”). Annabel aztán egészen átéli a számára kitalált szerepet (ez amúgy a filmszerepeivel kapcsolatban nem mondható el róla), és amikor cinikus, frusztrált, folyton a válást fontolgató férje egy merész tervvel megpróbálja romba dönteni egyre fényesebb karrierjét, kiderül, hogy a nő talán mégsem olyan üresfejű és mégsem lehet annyira ide-oda rángatni, mint azt sejteni lehetett.
Mondom, ez egy rövid könyv, de Muriel Sparknak nem is kell sok oldal ahhoz, hogy elmondja, amit akar. A könyvből – az ostoba, ámde sikeres Annabel és okos, viszont sikertelen férje furcsa, ingatag házasságának önmagában is érdekes története mellett – többek között igen mulatságos képet kapunk a filmgyártás és főleg a sztárcsinálás-imidzskreálás folyamatairól; a tények, félinformációk és hazugságok mesteri elegyítésének és tálalásának, ezáltal pedig a közvélemény befolyásolásnak művészetéről; és arról, hogy a mesterségesen megalkotott imidzsek hogyan hatnak vissza arra, aki alattuk/mögöttük él.
A könyv fülszövegében is idézik Luigi Annabelnek feltett költői kérdését: „Mi más lenne az ember személyisége, mint az a hatás, amit másokban kelt?” Hát, ez a (mellesleg igencsak ironikus) kérdés is elég érdekes, de most nem próbálom megválaszolni, mert szerintem az még ennél is érdekesebb téma, hogy a hatás, amit valaki másokban kelt, miféle hatást kelt őbenne magában. Annabel például megszokja és megszereti a Brit Tigrisasszony szerepét, és bár a nő valójában a zárt ajtók mögött is ugyanolyan „jólnevelt”, mint amilyen a nyilvánosság előtt, és nincs rejtett tigris-énje, mégis élvezi, hogy a külvilág szemében ő tigrisasszony lehet, és a mélyen átélt (még ha nem is ráillő) szerepe olyan nagyvilági, elegáns, fojtottan erotikus, magabiztos kisugárzással ajándékozza meg őt, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző rá.
Persze lehet, hogy az nem is olyan meglepő, hogy ha valaki elég sokáig játszik egy szerepet, akkor tényleg (részben) eggyé válik vele. Az viszont nagyon érdekes, hogy Annabel imidzsének mintha még Luigi is bedőlne, pedig ő hozta azt létre, pontos terveket és számításokat követve. A regény egyik legviccesebb jelenete az, amikor Annabel nyilvános személyisége épp összeomlani látszik, hála férje mesterkedéseinek, Luigi és Annabel pedig arról beszélgetnek, hogy fenntartható lesz-e a tigrisasszony-kép, vagy újat kell kreálni helyett. A beszélgetés során Luigi csalódik Annabelben, amikor a nő elárulja, ő igazából kizárólag szombat esténként szeret nemi életet élni, takaró alatt, hálóingben – ezért is ragaszkodik a már meglévő imidzséhez, hiszen az lehetővé teszi számára, hogy titokban tartsa a magánéletét – függetlenül attól, hogy mennyire vad is az a magánélet valójában.
A regény végén egyébként Annabel mégis egy harmadik megoldást választ – nem harcol a régi személyisége megőrzéséért, és nem vállalja, hogy Luigi és a marketingmesterek újat kreáljanak számára, hanem egy váratlan pillanatban magához ragadja az irányítást az élete és az – akár nyilvános, akár nem – személyisége(i) felett. És hogy ebben van-e tanulság, azt mindenki eldöntheti magának; Muriel Spark ránk bízza a dolgot.