A regény főszereplője, az egyharmadrészt idealista, kétharmadrészt lúzer (nekem egyébként szimpatikus) 19 éves Brian alig várja, hogy elkezdhesse felsőfokú tanulmányait. Az egyetem egyrészt jó lehetőség arra, hogy végre elszabaduljon otthonról, túlgondoskodásra hajlamos anyja és sokszor egyáltalán nem barátként viselkedő barátai mellől; másrészt – számomra végül is érthető módon –  a fiú el sem tud képzelni annál jobbat, mint hogy az elkövetkező években az angol irodalmat tanulmányozza – azaz egyfolytában csak olvasson, olvasson és olvasson.

De Brian nemcsak otthonról elszakadni és olvasni akar – szeretne kicsit kevésbé lúzer is lenni. Szeretne például valamivel izmosabb testet; szeretne sikeres lenni az egyetemi társasági életben; és főleg: szeretné a barátnőjének tudni a szépséges Alice-t, akire már az egyetemen töltött első napján rákattan. Alice-t persze nem olyan könnyű megközelíteni, hiszen Briannel ellentétben ő igen népszerű figura, és tisztában is van a vonzerejével. De talán mégis van némi esély a sikerre, hiszen a fiú igazán kitartóan próbálkozik, ráadásul mindketten benne vannak az Egyetemi Kvíz nevű tévévetélkedőre készülő csapatban, és a felkészülés során mindenképpen megismerik egymást valamelyest.

A Brian első egyetemi évén átívelő történet az Egyetemi Kvíz és Alice meghódítása körül forog, s ez az egy év lényegében a főszereplő válogatott bénázásainak, boldogtalan lerészegedéseinek és sorozatos kudarcainak hosszú láncolata. Ennek ellenére a könyv még véletlenül sem valamiféle keserű, túlságosan is búvalbélelt kamaszregény/felnövési történet, mivel az eseményeket elmesélő fiúnak remek, néha szolidan önironikus, néha pedig egészen ordenáré módon vicces humora van, úgyhogy még az igen kínos és kellemetlen szituációk (amelyekbe Brian különös tehetséggel keveredik bele) is inkább mulatságosak, mintsem lelombozóak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a főszereplő különösebben komikus figura lenne – ő egyszerűen a felnőttlét küszöbén álló, kissé zavarodott, bizonytalan, átlagos fiatal srác, akinek van annyi humorérzéke, hogy képes legyen röhögni magán.

Amellett, hogy maga a cselekmény és az elbeszélői stílus roppant szórakoztató, a könyv érdekes bepillantást nyújt a 80-as évek Angliájának társadalmi-politikai viszonyaiba is. Míg Brian egyetemi ismerőseinek jó része például bőszen hangoztatja a toryk iránt érzett érzett gyűlöletét és a legváltozatosabb „jó ügyeket” támogatja, addig a fiú otthon maradt, a középiskola után rögtön munkába álló haverjai nevetségesnek és a valóságtól teljesen elrugaszkodott, fellengzős marhaságnak tartják azt, hogy valaki bármiféle ügyet is támogasson. És természetesen az angol regényekben valamilyen formában szinte mindig jelen lévő osztálykülönbségek itt is megjelennek – a munkásosztálybeli, chipsen, konzerven és sörön élő, kevéssé illedelmes és még kevésbé magabiztos Brian egyetemi malőrjeinek jó része abból fakad, hogy a fiú nem tudja, hogyan kellene viselkednie újdonsült, kiváltságos ismerőseivel, akik jó nevű magániskolákból érkeztek, egészségesen táplálkoznak, kiismerik magukat az „előkelő” piák között, és minden helyzetben képesek feltalálni magukat.

Mindemellett a kor ifjúsági (és egyetemi) kultúrája és úgy általában a fiatalokat foglalkoztató témák is fontos részei a történetnek. Igen humoros eszmefuttatásokat és párbeszédeket olvashatunk például a korszak stílusairól (amelyek közül Brian egyet sem érez a magáénak), a menő és kevésbé menő zenekarokról és előadókról (a főhős Kate Bush iránt érzett rajongása például nem olyasmi, amivel egy fiú társaságban dicsekedhetne), vagy éppen arról, hogy hogyan viszonyul az egyetemi előadásokon tanított romantika a modern kori romantikához.

S mindez így együtt egy igen szórakoztató, szellemes és okos regényt eredményez, élveztem olvasni.