Muriel Spark: Célszerű lődörgés - Loitering with Intent
Miss Fleur Talbot, a fiatal írónő a 20. század kellős közepén éli a fiatal, egyelőre még kiadatlan írónők átlagos életét: egy könyvekkel telezsúfolt albérleti szobában lakik, egyik napról a másikra él, állandóan ír, és számtalan íróbarátja van, akikkel folyton-folyvást egymás készülő műveit vitatják meg. Fleur éppen a Warrender Chase című első regényét írja, amelynek címszereplője egy beteges, manipulatív figura, aki maga köré gyűjt egy halom hiszékeny embert, hogy a saját gonosz céljaira használja fel őket. Miközben Fleur a regényen dolgozik, elvállal egy állást Sir Quentin Olivernél, az Önéletírók Társasága nevű szervezet vezetőjénél. A társaság tagjai – néhány elszegényedett arisztokrata, egy kiugrott pap, egy misztikus tanokat hirdető, kattant lányka – mind azzal foglalatoskodnak, hogy megírják önéletrajzukat, amelyeket a tervek szerint Sir Quentin 70 évre biztos helyre zár, majd pedig gondoskodik a kiadásukról, amikor már biztosan tudható, hogy az önéletírásokban szereplő egyetlen személy sem él.
Fleur dolga elvileg az volna, hogy a készülő írásokat – amelyeknek irodalmi, vagy egyáltalán élvezeti értéke nagyjából nulla – nyelvi szempontból javítgassa, olvashatóbbá tegye, ám mivel az önéletrajzok rémségesen unalmasak, a lány elkezdi őket kiegészíteni (és egyúttal érdekesebbé tenni) mindenféle kitalált részletekkel – és mint kiderül, Fleur kiegészítései gyakran egész pontosan megfelelnek a(z elhallgatott) valóságnak. Sir Quentin egyébként a lehető legnagyobb őszinteségre biztatja a társaság tagjait, és Fleur gyanakodni kezd: munkaadója talán rosszban sántikál és vissza akar élni a rá bízott titkokkal. S miközben Fleur próbál rájönni, miféle terveket szövöget Sir Quentin, egyszer csak feltűnik neki, hogy az Önéletírók Társaságában zajló események kezdenek kísértetiesen hasonlítani mindazokra az eseményekre, amelyeket ő már megörökített a Warrender Chase című regényében, s innentől kezdve igazán izgalmassá válnak a dolgok és igen érdekes kérdések vetődnek fel: vajon a fikció épít a valóságra, vagy a valóság másolja a fikciót? Vagy a fikciónak megvan az az ereje, hogy meg tudja változtatni a valóságot? S ha így van, akkor védve van-e az író a saját fikciója ellen? Vagy netán egyszerűen arról van szó, hogy Sir Quentin kezébe jutott Fleur kézirata, és a nem túl kreatív öregúr a lány regényéből veszi az ötleteit?
Fleur dolga elvileg az volna, hogy a készülő írásokat – amelyeknek irodalmi, vagy egyáltalán élvezeti értéke nagyjából nulla – nyelvi szempontból javítgassa, olvashatóbbá tegye, ám mivel az önéletrajzok rémségesen unalmasak, a lány elkezdi őket kiegészíteni (és egyúttal érdekesebbé tenni) mindenféle kitalált részletekkel – és mint kiderül, Fleur kiegészítései gyakran egész pontosan megfelelnek a(z elhallgatott) valóságnak. Sir Quentin egyébként a lehető legnagyobb őszinteségre biztatja a társaság tagjait, és Fleur gyanakodni kezd: munkaadója talán rosszban sántikál és vissza akar élni a rá bízott titkokkal. S miközben Fleur próbál rájönni, miféle terveket szövöget Sir Quentin, egyszer csak feltűnik neki, hogy az Önéletírók Társaságában zajló események kezdenek kísértetiesen hasonlítani mindazokra az eseményekre, amelyeket ő már megörökített a Warrender Chase című regényében, s innentől kezdve igazán izgalmassá válnak a dolgok és igen érdekes kérdések vetődnek fel: vajon a fikció épít a valóságra, vagy a valóság másolja a fikciót? Vagy a fikciónak megvan az az ereje, hogy meg tudja változtatni a valóságot? S ha így van, akkor védve van-e az író a saját fikciója ellen? Vagy netán egyszerűen arról van szó, hogy Sir Quentin kezébe jutott Fleur kézirata, és a nem túl kreatív öregúr a lány regényéből veszi az ötleteit?
Mit mondjak, ez egy rém izgalmas és szórakoztató regény. Azt persze tudjátok, hogy én eleve szeretem az olyan könyveket, amik tele vannak mindenféle valóság vs. fikció játékokkal, úgyhogy ezt már csak emiatt is élveztem. De a Célszerű lődörgés nemcsak egyszerűen egy élvezetesen posztmodernkedős, agyalásra késztető regény (egyébként ha csak az lenne, én azzal is simán elégedett lennék), hanem például a története is remek, és sokszor azon kaptam magam, hogy úgy izgulok a szereplőkért, mintha valami 19. századi realista regényt olvasnék, amiben „élő” alakok szerepelnek. (S amikor ilyesmi történt, egy kicsit mindig nevettem magamon – mivel Fleur többször is elmondja, amikor valaki a saját regényének valamely szereplőjét kritizálja, hogy hiszen az illető nem más, mint néhány száz vagy ezer szó, nem valódi ember, nem úgy kéne tehát megítélni és viszonyulni hozzá. És nyilván Fleur is csak ennyi – de ettől még néha kimondottan aggódom érte.)
Ezen kívül a regény stílusa is szuper. Fleur gondolkodásmódjában (és életvitelében) van valami számomra nagyon szimpatikus: a lány kissé nyegle, okos-okoskodós, önelemzésre hajlamos, kíváncsi, jókedvű, önreflexív, magabiztos és pimasz, és mindez remekül átjön abból, ahogy ír. Ilyeneket mond például:
„Nem azért írtam verset és prózát, hogy az olvasó tiszteljen, hanem azért, hogy az általam mondatokba rendezett szavak az igazság és a csoda eszméit közvetítsék, amit nekem meg is tettek, míg megszerkesztettem őket. Nem látom okát, miért kellene elhallgatnom, mennyire élvezem a tulajdon hangomat munka közben. Nem hallgatok el egyetlen lényeges tényt sem.” (Magvető, 1985, 113-114. o.)
Illik-e, szokás-e kimondani, hogy valaki azért ír, hogy neki jó legyen közben/általa? Szerintem nem. Tetszik-e nekem, ha valaki ezt kimondja? Nagyon. Szóval tetszik nekem Miss Talbot (aki állítólag valamennyire Muriel Spark). És tetszik ez az egész regény is, úgy, ahogy van.
Ezen kívül a regény stílusa is szuper. Fleur gondolkodásmódjában (és életvitelében) van valami számomra nagyon szimpatikus: a lány kissé nyegle, okos-okoskodós, önelemzésre hajlamos, kíváncsi, jókedvű, önreflexív, magabiztos és pimasz, és mindez remekül átjön abból, ahogy ír. Ilyeneket mond például:
„Nem azért írtam verset és prózát, hogy az olvasó tiszteljen, hanem azért, hogy az általam mondatokba rendezett szavak az igazság és a csoda eszméit közvetítsék, amit nekem meg is tettek, míg megszerkesztettem őket. Nem látom okát, miért kellene elhallgatnom, mennyire élvezem a tulajdon hangomat munka közben. Nem hallgatok el egyetlen lényeges tényt sem.” (Magvető, 1985, 113-114. o.)
Illik-e, szokás-e kimondani, hogy valaki azért ír, hogy neki jó legyen közben/általa? Szerintem nem. Tetszik-e nekem, ha valaki ezt kimondja? Nagyon. Szóval tetszik nekem Miss Talbot (aki állítólag valamennyire Muriel Spark). És tetszik ez az egész regény is, úgy, ahogy van.
