A könyv központi kérdése, hogy vajon lehet-e (szabad-e) mindenből történetet, fikciót csinálni. Én azt gondolom, szabad. Természetesen kell hozzá jó ízlés és némi tapintat (de nem kényeskedés). Yann Martel eddig magyarul megjelent műveit ismerve azt hiszem, az író mindkettővel rendelkezik – de nem mindig él velük egyformán jól. A Helsinki Roccamatio család a tények tükrében c. elbeszéléskötetben, különösen annak címadó történetében például hihetetlenül jól használja ezeket a tulajdonságokat. Sikerkönyvében, a Pi életében valamivel kevésbé jól: ott mintha ő maga is elbizonytalanodna a saját képességeit illetően – mintha nem lenne biztos benne, valóban lehet-e  mindenből fikciót csinálni. Ez a könyv pedig valahová a kettő közé esik – kicsit túlságosan „megcsinált”, nem olyan keresetlenül őszinte, viszont semmiképp sem bizonytalankodó.

A történet főszereplője egy Henry (ál)nevű író (aki, úgy tűnik, Yann Martel fiktív alteregója – legalábbis erre következtethetünk az olyasféle részletekből, mint hogy a könyvbeli író is írt egy allegorikus-szimbolikus regényt, amelynek a főszereplői állatok voltak, s ami olyan sikeres lett, hogy az író jelenleg is ebből a sikerből él). Henry a történet kezdetét megelőző öt évet egy rendhagyó holokausztkönyv írásával töltötte: írt egy fiktív történetet és egy értekezést, s a két művet egy kötetben szeretné kiadatni, megfordítható könyvként, hogy mindenki szabadon eldönthesse, a fikció vagy az értekező mű olvasásával szeretné-e kezdeni az olvasást. A kiadók azonban elzárkóznak a mű megjelentetésétől, s az író a kudarc miatt váratlanul úgy dönt, hogy felszámolja addigi életét, és feleségével együtt – nézőpont kérdése – elbújik/új életet kezd egy meg nem nevezett nagyvárosban.

Virginie Despentes regénye több műfaj különös keveréke, és – a címéhez méltó módon – meglehetősen apokaliptikus hangulatú könyv. Először is, a felszínen, az Apokalipszis bébi detektívregény: a nem túl ügyes, nem túl motivált magánnyomozónőt, Lucie-t megbízzák azzal, hogy kövesse és figyelje meg a tizenöt éves, zűrös életmódot folytató kamaszt, Valentine-t, ám néhány hét megfigyelés után a lánynak nyoma vész. Valentine családja őrjöng, Lucie pedig kénytelen elvállalni, hogy felkutatja a lányt. Mivel az efféle munkákban nincs tapasztalata, társul a mindenki által csak Hiénaként ismert leszbikus nővel, aki ugyan nem szereti követni a hivatalos utakat, viszont félelmetes tehetsége van ahhoz, hogy bárkit megtaláljon és bármit megtudjon, amit tudni akar.

Az ügyetlen, frusztrált, bizonytalan Lucie és a magabiztos, kihívó, erőszakos Hiéna olyan furcsa, össze nem illő párost alkot, ami talán leginkább a hollywoodi akció-vígjátékokból lehet ismerős: folyamatosan marják egymást, de közben azért hatékonyan tudnak együtt dolgozni, és nem is kell sok idő ahhoz, hogy Valentine nyomára bukkanjanak, aki időközben Párizsból Barcelonába távozott. Ám az, hogy a lányt sikerül előkeríteni, korántsem jelenti azt, hogy minden rendben van, sőt – az írónő még a könyv utolsó lapjaira is tartogat megdöbbentő, antiutópia jellegű fordulatokat.

A regény első fejezetében fiatal szeretője mellett, az ágyban találjuk a történet főszereplőjét, a nős Basmakovot. Amint a beszélgetésükből kiderül, a pár éppen azt tervezi, hogy a férfi lelép otthonról és együtt kezdenek új életet. Ám mielőtt még messzemenő következtetéseket vonhatnánk le Basmakov jelleméről és elkönyvelhetnénk őt „tipikus” negyvenes, alávaló családelhagyónak, kezdetét veszi a regény „igazi” története, amelyből lassan kiderül, hogy Basmakov talán nem nevezhető tipikus hűtlenkedőnek.

Miközben Basmakov a szökésre készülődve csomagolni kezd, minden egyes tárgy, ami csak a kezébe akad, emlékek és régi történetek egész sorát idézi fel benne: a kétliteres üveg, amelyben a tankharcsáit tervezi megszöktetni, eszébe juttatja azt a szégyenteljes esetet, amikor megvádolták, hogy csempészett kaviárt szállít az üvegben, ami végül ahhoz vezetett, hogy kiebrudalták a munkahelyéről; a sok ócska nyakkendő között himbálózó, feltűnően szép, márkás nyakkendőről (a „megcsalós nyakkendőről”) eszébe jut számtalan házassági válságainak egyike, amikor kivételesen éppen nem ő ábrándozott arról, hogy elhagyja a feleségét, hanem a felesége bonyolódott félig-meddig afférba egy kollégájával; egy régi, hiányzó kerekű utazótáska láttán pedig felidézi azt az időszakot, amikor épp állástalan volt, és a felesége noszogatására beszállt az Oroszország és Lengyelország közötti, javában virágzó csempészbizniszbe – amely időszaknak (az örök balek Basmakovot ismerve szinte természetesnek tetsző módon) egy csúfos kudarc vetett véget.

A Kínában játszódó, szerelmi történetbe ágyazott (vagy inkább: annak álcázott) fejlődésregény főhősnője Kitty, a csacska, egyszerű örömöket kedvelő fiatal nő, aki ígéretes szépségnek indult és mindenki – főleg a nagyra törő anyja – azt várta tőle, hogy majd fényes házasságot köt. Ám Kitty addig húzza-halogatja a férjhez menést, hogy csúnyácska húga őt megelőzve kifog magának egy minden tekintetben megfelelő férfit – erre aztán Kitty, pánikba esve, feleségül megy az első emberhez, aki megkéri a kezét. Ez a férfi Walter, a hallgatag, komor, félénk, mély érzésű, ám az érzelmeit nehezen kimutató, társaságban szerfelett esetlen bakteriológus, aki az esküvő után magával viszi Kittyt Kínába, mivel az ottani kolónián van állása.

Az ifjú feleség itt az elkényeztetett gyarmatlakó hölgyek életét éli, naphosszat ráér, míg a férje dolgozik, ráadásul hamar rájön, hogy Walter temperamentuma, személyisége és viselkedése nem kedves számára, így talán nem meglepő, hogy viszonyba bonyolódik egy igen vonzó, határozott fellépésű, férfias, könnyed modorú gyarmati tisztviselővel, aki – természetesen – nős. Amikor az affér lelepleződik, Walter két lehetőséget kínál feleségének (amelyek közül az elsőt nem írom le, mert a könyvben elolvasni sokkal érdekesebb, mint az én posztomban), s úgy alakul, hogy Kitty kénytelen a másodikat választani, és egy kolera sújtotta vidékre utazni férjével, ahol Walter a járvány megfékezésén dolgozik, s miközben férje és ő is minden egyes nap a halállal néznek szembe, Kittynek bőven van ideje átértékelni az életét, és elgondolkodni azon, hogy mit gondol magáról és másokról, azon, hogy mi a fontos az életben, és azon, hogy hogyan volna érdemes élni.

Ha épp olyan kedvem van, igen jól szórakozom a YouTube-videók alatti, amúgy teljesen kiszámítható kommentfolyamokon. (Ha épp nincs olyan kedvem, akkor nem olvasom a hozzászólásokat.) Az egyik kedvenc visszatérő kommenttémám a YouTube-on az, amikor emberek arról vitatkoznak egy film vagy könyv vagy számítógépes játék által híressé tett dal kapcsán, hogy vajon annak is joga van-e élvezni és szeretni az adott dalt, aki a film vagy könyv vagy számítógépes játék miatt hallgatta/szerette azt meg, vagy ez a jog kizárólag azokat illeti (illetné) meg, akik már „eleve” ismerték a dalt, vagyis mintegy beavatottak volna (akár sok-százezredmagukkal) egy olyan titkos és különleges örömforrásba, amely most már – sajnos – kevésbé lesz különleges attól, hogy többen megismerték azt.

Nemrég éppen egy e téma körül forgó kommentháborút olvastam egy dal kapcsán, amit – egészen véletlenül – már régebb óta ismertem és szerettem. A videó alatt mindenki valami Charlie nevű alakról és a végtelenségérzetről beszélt, nekem meg fogalmam sem volt, kicsoda Charlie és miről van szó. Viszont kíváncsi lettem, hogy mi lehet az a könyv, amiben valaki a Smashing Pumpkins Daydream c. dalát hallgatja vagy emlegeti, úgyhogy utánanéztem a dolognak és aztán elolvastam a könyvet.

Guy de Maupassant regénye egy közepesen ellenszenves, többnyire igazi balfék módjára viselkedő, ugyanakkor meglepően tanulékony és simulékony fiatalember társadalmi-társaságbeli felemelkedéséről szól. Az ifjú semmirekellő, Georges Duroy zsebében alig néhány fillérrel éldegél Párizsban, és azon gondolkodik, mihez kellene kezdenie magával, miután nem vált be sem az a kísérlete, hogy tanulás útján javítson a sorsán, sem pedig az, hogy katonaként csináljon karriert. A fiatalember – legalábbis kezdetben – nem vágyik túl nagy dolgokra, arról ábrándozik, amiről bármely más fiatalember álmodozna egy forró párizsi estén: meginna egy sört, mulatna és lányokkal enyelegne – de hát mindez nem megvalósítható, ha az embernek nincs pénze. Még szerencse, hogy Georges váratlanul összefut régi bajtársával, az azóta sikeres, dörzsölt újságíróvá avanzsált Forestier-vel, aki fizet neki egy-két sört és még azt is felajánlja, hogy megpróbálja őt benyomni az újsághoz, aminek dolgozik.

Georges kapva kap az ajánlaton, s néhány nappal később már a nagy párizsi lap lótifuti hírszerzőjeként dolgozik. A fiú a kezdeti szerencsétlenkedések (például fogalma sincs, hogy kellene megírnia egy élménybeszámolót régebbi, katona korabeli gyarmati tapasztalatairól, ezért Forestier feleségével íratja meg azt) után egyre nagyobb magabiztossággal kezd mozogni a világban, egyre jobban kiismeri magát a korabeli politikai-pénzügyi-társaságbeli viszonyok között, és hamar megtanulja a legfontosabbat: egy magafajta jóképű és sima modorú, ám semmiféle kimagasló tehetséggel nem rendelkező fiú számára az érvényesülés legjobb módja, ha a megfelelő nőkkel barátkozik – s ezzel nincs is gondja, hiszen a nők számolatlanul bomlanak utána.