Boris Vian: Szívtépő
Jó rég nem olvastam már Boris Viantól, nem tudom, miért, hiszen a Tajtékos napok az egyik örökös kedvenc szép-szerelmes-tragikus történetem, és arra az egy-két másik könyvére is, amit még tizenévesen olvastam, szívesen emlékszem vissza. Egyébként gyakran vannak félelmeim azzal kapcsolatban, hogy vajon most is ugyanúgy fogok-e szeretni egy írót, akit kamaszkoromban szerettem (és időnként van olyan, hogy kiderül: nem), de Boris Vian most is nagyon tetszik, sőt, ez a bizarr-abszurd-fantáziadús valóságosság, ami például a Szívtépőt is jellemzi, most még közelebb áll hozzám, mint régen.
A regény úgy indul, hogy a szép reményű pszichoanalitikus, Holtottó egy nap megérkezik egy idegen faluba, beállít egy, a falu szélén álló házba, segédkezik az ott éppen akkor zajló, igen nehéz gyerekszülésnél, majd pedig közelebbről nem részletezett okok miatt örökös vendég marad a különös családnál, és lassan (és igen nagy ellenérzések leküzdése árán) beilleszkedik a falu életébe is. A történet először még inkább mulatságos-szertelen, de ez nem tart sokáig; akár a Tajtékos napokban, itt is igen hamar megjelennek a sötét részletek, először főleg csak a faluban: Holtottó tanúja lesz az öregvásárnak, ahol az életerős fiatalok törődött öregeket vesznek maguknak, biztos, hogy nem jótékonyságból; látja, hogyan gyötrik a mesteremberek a nekik dolgozó inasgyerekeket; illetve megismerkedik a közösség élő lelkiismeretével, Dicsősággal is, aki a falusiak által a folyóba hajigált összes (valódi és szimbolikus) szennyet és szemetet kihalássza, elfogyasztja és megemészti, így kímélvén a többieket attól, hogy bármi miatt szégyent kelljen érezniük.
De a szörnyű külvilág egyre inkább benyomul az addig attól többé-kevésbé elkülönülő falu széli házba is, és az addig csak átlagosan-abszurd módon élő család élete is egyre ijesztőbben-abszurd lesz: Holtottó például egészen a rabjává válik annak a (furcsán önpusztító) tervének-vágyának, hogy valakit teljes körű, korábban példa nélküli mélységekbe hatoló pszichoanalízisben részesítsen (ám az állandó elemzési kényszere végül odáig vezet, hogy ő veszi át Dicsőság helyét, s őt fogja terhelni a falu összes szégyene). Vagy említhetem a regény elején hármasikreket szülő Klementinát is, aki először „csak” szülés utáni depresszióban szenved, nem bírja elviselni a férjét, és a gyerekeit is elhanyagolja, ám ez idővel átcsap valami egészen őrült, a saját és a gyerekei életét egyaránt ellehetetlenítő, folyamatos önkínzással járó túlgondoskodásba és túlféltésbe. (A még elviselhető mértékben groteszk „rendes” valóságtól való eltávolodást amúgy jelzi az is, hogy a fejezetek elején álló dátumok egy idő után már nem valóságosak, hanem mondjuk olyanok, hogy „júlember 39.”)
Egyébként számomra a regény érzelmi csúcspontja (mármint a hatását és az erejét tekintve csúcspont, magukat az érzelmeket tekintve viszont mélypont) a történet vége felé olvasható több oldalas, lélegzet-elállító (úgy értem, annyira fojtogató, hogy azt olvasni szinte fizikai fájdalommal jár), eszelős és aprólékosan részletes gondolatmenet, amelyben Klementina (akit addigra már végletesen és véglegesen hatalmába kerített az üldözési mánia) végiggondolja, hogy milyen veszélyek leselked(het)nek a gyerekeire még a legártatlanabb tevékenységek közben is – majd pedig a gondolatmenetének megfelelően cselekszik, és anyai féltését odáig viszi, hogy bezárja a gyerekeit, hogy ne eshessen bajuk.
A történet legvége egyébként mindennek ellenére kétszeresen is ironikus – szóval úgy tűnik, Boris Viant még a legsötétebb pillanatokban sem hagyta el a humora. Az persze más kérdés, hogy a regény végén (és végére) a legcsekélyebb kedvem sincs nevetni.
A regény úgy indul, hogy a szép reményű pszichoanalitikus, Holtottó egy nap megérkezik egy idegen faluba, beállít egy, a falu szélén álló házba, segédkezik az ott éppen akkor zajló, igen nehéz gyerekszülésnél, majd pedig közelebbről nem részletezett okok miatt örökös vendég marad a különös családnál, és lassan (és igen nagy ellenérzések leküzdése árán) beilleszkedik a falu életébe is. A történet először még inkább mulatságos-szertelen, de ez nem tart sokáig; akár a Tajtékos napokban, itt is igen hamar megjelennek a sötét részletek, először főleg csak a faluban: Holtottó tanúja lesz az öregvásárnak, ahol az életerős fiatalok törődött öregeket vesznek maguknak, biztos, hogy nem jótékonyságból; látja, hogyan gyötrik a mesteremberek a nekik dolgozó inasgyerekeket; illetve megismerkedik a közösség élő lelkiismeretével, Dicsősággal is, aki a falusiak által a folyóba hajigált összes (valódi és szimbolikus) szennyet és szemetet kihalássza, elfogyasztja és megemészti, így kímélvén a többieket attól, hogy bármi miatt szégyent kelljen érezniük.
De a szörnyű külvilág egyre inkább benyomul az addig attól többé-kevésbé elkülönülő falu széli házba is, és az addig csak átlagosan-abszurd módon élő család élete is egyre ijesztőbben-abszurd lesz: Holtottó például egészen a rabjává válik annak a (furcsán önpusztító) tervének-vágyának, hogy valakit teljes körű, korábban példa nélküli mélységekbe hatoló pszichoanalízisben részesítsen (ám az állandó elemzési kényszere végül odáig vezet, hogy ő veszi át Dicsőság helyét, s őt fogja terhelni a falu összes szégyene). Vagy említhetem a regény elején hármasikreket szülő Klementinát is, aki először „csak” szülés utáni depresszióban szenved, nem bírja elviselni a férjét, és a gyerekeit is elhanyagolja, ám ez idővel átcsap valami egészen őrült, a saját és a gyerekei életét egyaránt ellehetetlenítő, folyamatos önkínzással járó túlgondoskodásba és túlféltésbe. (A még elviselhető mértékben groteszk „rendes” valóságtól való eltávolodást amúgy jelzi az is, hogy a fejezetek elején álló dátumok egy idő után már nem valóságosak, hanem mondjuk olyanok, hogy „júlember 39.”)
Egyébként számomra a regény érzelmi csúcspontja (mármint a hatását és az erejét tekintve csúcspont, magukat az érzelmeket tekintve viszont mélypont) a történet vége felé olvasható több oldalas, lélegzet-elállító (úgy értem, annyira fojtogató, hogy azt olvasni szinte fizikai fájdalommal jár), eszelős és aprólékosan részletes gondolatmenet, amelyben Klementina (akit addigra már végletesen és véglegesen hatalmába kerített az üldözési mánia) végiggondolja, hogy milyen veszélyek leselked(het)nek a gyerekeire még a legártatlanabb tevékenységek közben is – majd pedig a gondolatmenetének megfelelően cselekszik, és anyai féltését odáig viszi, hogy bezárja a gyerekeit, hogy ne eshessen bajuk.
A történet legvége egyébként mindennek ellenére kétszeresen is ironikus – szóval úgy tűnik, Boris Viant még a legsötétebb pillanatokban sem hagyta el a humora. Az persze más kérdés, hogy a regény végén (és végére) a legcsekélyebb kedvem sincs nevetni.
