Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései - The Perks of Being a Wallflower

wallflower.jpgHa épp olyan kedvem van, igen jól szórakozom a YouTube-videók alatti, amúgy teljesen kiszámítható kommentfolyamokon. (Ha épp nincs olyan kedvem, akkor nem olvasom a hozzászólásokat.) Az egyik kedvenc visszatérő kommenttémám a YouTube-on az, amikor emberek arról vitatkoznak egy film vagy könyv vagy számítógépes játék által híressé tett dal kapcsán, hogy vajon annak is joga van-e élvezni és szeretni az adott dalt, aki a film vagy könyv vagy számítógépes játék miatt hallgatta/szerette azt meg, vagy ez a jog kizárólag azokat illeti (illetné) meg, akik már „eleve” ismerték a dalt, vagyis mintegy beavatottak volna (akár sok-százezredmagukkal) egy olyan titkos és különleges örömforrásba, amely most már – sajnos – kevésbé lesz különleges attól, hogy többen megismerték azt.

Nemrég éppen egy e téma körül forgó kommentháborút olvastam egy dal kapcsán, amit – egészen véletlenül – már régebb óta ismertem és szerettem. A videó alatt mindenki valami Charlie nevű alakról és a végtelenségérzetről beszélt, nekem meg fogalmam sem volt, kicsoda Charlie és miről van szó. Viszont kíváncsi lettem, hogy mi lehet az a könyv, amiben valaki a Smashing Pumpkins Daydream c. dalát hallgatja vagy emlegeti, úgyhogy utánanéztem a dolognak és aztán elolvastam a könyvet.

És örülök, hogy elolvastam, mert ez egy jó könyv. Kamaszregény (ami az egyik örökös kedvenc műfajom), és szerencsére rendes kamaszregény, semmi köze a young adult műfajához. A főszereplő-elbeszélő a 15 éves Charlie, aki épp most kezdi a középiskolát, a regény pedig az ő első középsulis évének története, amelyet azokból a levelekből ismerünk meg, amelyeket a fiú az év során egy ismeretlen barátnak küld. Választ nem vár rájuk, csak mesélni akar, és mesél is, mindenről – a szűkebb családjáról; a nagynénjéről, aki akkor halt meg, amikor ő hétéves volt, s akinek a haláláért félig-meddig magát okolja; az iskolában megismert barátairól, akiket mindennél jobban szeret; az első csókról, randiról, cigiről, füvezésről, LSD-tripről; az irodalomtanáráról, aki valamiféle különleges tehetséget lát benne, s ezért egész évben külön olvasmányokat jelöl ki számára (jó könyveket – mint mondjuk az Útont, a Nagy Gatsbyt, a Waldent); és minden másról is.

Charlie jó mesélő. És nemcsak az eseményeket tudja roppant érzékletesen (és amúgy nagyon egyszerű szavakkal, keresetlenül) leírni, hanem a mögöttük lévő összes „kamaszérzelmet” is: a félelmet; a bizonytalanságot; a dühöt; az elcseszettség-érzést; a bizakodást; az életszeretetet; a kíváncsiságot; a mindenféle „elsők” izgalmát; az átszellemültséget; azt, amikor az ember tökéletesen egynek érzi magát a világgal és azt, amikor úgy érzi, a világ és ő két egymást kizáró dolog.

Természetesen ezt is, mint az általam ismert összes kamaszregényt, a Zabhegyezőhöz hasonlították, és ez esetben ez tényleg nemcsak duma, szerintem a Wallflower méltó a Zabhegyezőhöz. Azért persze van különbség: ez a könyv valamivel konkrétabb, gyakorlatiasabb (helyenként, főleg az epilógusban majdnem átmegy tizenéveseknek szóló életvezetési tanácsadó könyvbe) és túlmagyarázottabb a Zabhegyezőnél, és gyanítom, hogy nem lesz olyan kortalan. A regény 1999-es, a történet pedig 1992-ben játszódik, s bár most még nem tűnik elavultnak, nagyon érződik rajta a 90-es évek „milyensége”, nagyon bele van ágyazva abba az évtizedbe, és úgy érzem, 50 év múlva, ha még akkor is olvassák majd, még inkább érezhető lesz, hogy ez a könyv nem időtlen. Most viszont (még) igen jó.