F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby - The Great Gatsby

Két évvel ezelőtt már írtam egy rajongó hangvételű posztot erről a könyvről, de most megint újraolvastam, és mivel – ahogy azt szintén írtam már korábban is – minden egyes olvasás után egyre jobban szeretem ezt a könyvet, úgy gondoltam, az idei újraolvasásról is írnom kell. Legutóbb már írtam a történetről meg arról, hogy Fitzgerald milyen sok aktuális témát sűrít zseniális módon ebbe a könyvbe, és még most is teljesen elképeszt az a mód, ahogy az író az (első olvasás során szerintem nem is mindig észrevehető) utalások és a fő cselekményszál szempontjából jóformán lényegtelen apróságok gondos elhelyezésével egy olyan komplex világot alkot és annyi (társadalom)kritikát sűrít a könyvébe, hogy az másnak egy háromkötetes regényben sem sikerülne. Fitzgeraldnak azonban ez gond nélkül megy, és ahogy a folytonos újraolvasások során egyre több mindent észreveszek ezek közül az apróságok közül, egyre jobban csodálom ezt a regényt.

Most elsősorban mégsem a könyv elképesztő gazdagsága és a tömörségében is roppant kifejező és a korról árulkodó mivolta nyűgözött le, hanem Fitzgerald mindent elsöprő, szépséges és szívszaggató melankóliája. Nyilván nem kell ahhoz négyszer elolvasni a Nagy Gatsbyt (még nekem sem), hogy feltűnjön, milyen végtelenül szomorú ez a könyv, de én eddig úgy voltam vele, hogy az Éj szelíd trónján c. regényt tartottam Fitzgerald melankolikus mesterművének, a Nagy Gatsbyt meg inkább a fent említett gazdagságáért csodáltam és szerettem. Most viszont kezdem úgy érezni, hogy a Nagy Gatsby semmivel sem marad el az Éj szelíd trónján mögött, ami a mindent átható szomorúság és hiábavalóság érzetét illeti.

A szomorúság elsősorban Gatsby alakja és sorsa körül összpontosul: ő a tehetséges, nagy terveket dédelgető és folyton ábrándokat szövögető fiú, akiben megvan a kellő elszántság, önbizalom és szorgalom ahhoz, hogy végrehajtsa a terveit és valóra váltsa az álmait. Gatsby igazi self-made man: senki nem tudja, honnan jött, a semmiből lett valamivé és valakivé, és bár nem próbálja mindenáron titkolni a származását és a múltját, nem is dolgozik azon, hogy eloszlassa a személyét övező rejtélyeket – talán még élvezi is azt a rejtélyes aurát, amit mások találgatásai és pletykái vonnak köré. Ugyanakkor Gatsby nem valamiféle félig megkövült szívű, szándékosan kíméletlen, magára cinizmust erőltető Monte Cristo-figura: persze neki is sokat kellett küzdenie, mire közel jutott ahhoz, hogy megvalósíthassa az álmát, és neki is át kellett élnie azt, hogy a körülmények (és más emberek) elszakították a szerelmétől, de Gatsby mindvégig megőrizte a „tipikusan” amerikai hitét: az összes kalandozása, kétes üzleti vállalkozása és az esetleges kudarcai közepette is képes elhinni, hogy a végén minden rendben lesz és az övé lesz minden, amiről mindig is álmodott.

Gatsby naiv hite és elszántsága számomra csodálatraméltó, és a puszta naivitása és elhibázott optimizmusa miatt még semmiképp sem kellene szomorú alaknak lennie. Gatsby attól lesz szomorú (tragikus) „hős”, hogy ő nem csupán „általánosságban” hisz magában és nem csak úgy „céltalanul” bízik abban, hogy egyszer majd mindent megkap, amit szeretne, hanem egészen pontosan egyetlenegy cél vezérli. Gatsbynek nem álmai vannak, hanem egyetlen álma – és amikor kiderül, hogy ez az egyetlen álom sosem fog valóra válni, ő maga és az egész világa is elkerülhetetlenül összeomlik. Az efféle „elkerülhetetlen” kudarcokról olvasni pedig számomra mérhetetlenül szívszaggató. (Gatsby kudarca szerintem elkerülhetetlen. Nem mintha ő kevesebbet érne, mint Daisy vagy érdemtelen lenne bármire, amire vágyik – mindössze arról van szó, hogy Gatsby a nem megfelelő emberre pazarolta minden tehetségét és erejét, pedig egy Gatsby-féle idealista nem sok jóra számíthat abban a pusztítóan amorális világban, amelybe Daisy is tartozik.)

És a regény Gatsby sorsát leszámítva is roppant melankolikus. Most például különös érdeklődéssel olvastam a narrátor hangulatos, szépséges és szuggesztív leírásait arról, hogy a világ mennyire tele van lehetőségekkel és közben mégis milyen szomorú hely. A korábbi olvasások során kevésbé figyeltem a narrátorra, Nick Carrawayre, és úgy gondoltam rá, mint egy meglehetősen távolságtartó, kissé ironikus szemléletmódú kívülállóra, aki beéri azzal, hogy leírja, ő hogyan érzékeli az amorális gazdagok és szépek világát, amelybe a Daisyvel való távoli rokonsága révén rövid ideig belelát, viszont nincsenek olyan álmai, hogy ő is e világ részéve váljon. Azt továbbra is úgy gondolom, hogy Nick nem akar bekerülni abba a körbe, amelyben Daisy, Tom és Jordan Baker élnek, viszont most már korántsem tartom őt olyan rettentő racionális, kimért, távolságtartó alaknak, mint korábban. Úgy érzem, Nick racionalitása, becsületessége és „földhözragadtsága” részben a körülményeiből fakad: Nicknek muszáj dolgoznia, muszáj pénzt keresnie, és mivel gondolnia kell a szakmájában elvárt jó hírnevére, nem engedheti meg magának azt, hogy kétes szerelmi és üzleti ügyekbe bonyolódjék. Viszont Nick egyáltalán nem érzéketlen a világ szépsége és szomorúsága iránt – erre a kedvenc példám az a részlet, amikor Nick arról elmélkedik, hogy a New York-i éjszaka mennyire tele van lehetőségekkel, amelyeket a legtöbb ember talán észre sem vesz, de már az, hogy a város ígéretekkel csábít, bőven elég ahhoz, hogy az ember valami szívfájdító boldogságot érezzen, azt a furcsa boldogságot, ami abból az álomból/lehetőségből/ígéretből fakad, hogy talán megtehetne valamit, de mégsem teszi.

És végül is csupa ilyesmiről szól ez a regény: ebben a könyvben mindenki hiábavaló, soha valóra nem váló álmokat kerget (mint Gatsby), vagy valaha ilyeneket kergetett (mint Daisy), vagy talán csak álmodozik arról, hogy szeretne álmokat kergetni (mint Nick). És lehet, hogy a sok álmodás közben van néha egy kis „valódi” öröm is – de nem sok.