Általában igen érdekesnek tartom és kedvelem azokat a regényeket, amelyek olyasvalaki (pl. egy gyerek) szemszögéből ábrázolnak „felnőtt-dolgokat”, aki ezeket a dolgokat nem (nagyon) érti. Sokszor szórakoztató, sokszor pedig igazán agyalós dolog aztán (felnőtt) olvasóként megpróbálni megérteni a naiv, „tudatlan” módon leírt, az elbeszélő/szemlélő által félreértett vagy rendesen meg nem értett eseményeket és gondolatokat. Oya Baydar regénye is ilyen könyv.

A felnőtt-dolgokat (vagy jelen esetben: ember-dolgokat) nem teljesen értő szemlélők itt macskák, akik egy baráti társaságot alkotnak (mivel a gazdáik is egy társaságba tartoznak), és rendszeresen kommunikálnak egymással, szagbetűkkel írt levelek útján. A macskákat minden érdekli, és mindent megosztanak egymással: izgalmas, kalandos patkánytörténeteket mesélnek egymásnak; leírják a szerelmi ügyeiket; beszélnek a gazdájukhoz fűződő viszonyukról; írnak az örömeikről és félelmeikről; sőt még a politika és az élet „nagy kérdéseit” is próbálják megfejteni, mivel látják, hogy gazdáik folyamatosan ezekkel a kérdésekkel vannak elfoglalva.

Azon gondolkodtam, hogyan lehetne egyszerűen összefoglalni ezt a könyvet, vagy leírni, hogy mi köti össze és mi teszi felismerhetővé a benne található, amúgy egymástól nagyon is különböző szövegeket. Van a könyvben mindenféle: rövid, ironikus, félig komoly, de inkább hülyéskedős jellemzések különböző foglalkozásokat űző emberekről; abszurd helyzetleírások-jelenetek, amelyek csak pár sorosak, de akár egy egész hosszú történetté is ki lehetne bővíteni őket, mert annyi minden van bennük (de nem kellene őket kibővíteni-kibontani, mert így is „teljesek”); álmok és fantáziák/víziók; csodásan szórakoztató (ál-)kaland- és rémtörténetek (például egy ifjú pár látogatásáról Drakula gróf kastélyában, vagy egy fiatal ficsúr ijesztő/mulatságos kalandjairól, amelyeket egy tökéletesen élethű viaszbábukat kiállító panoptikumban él át); stílusparódiák és -játékok; meg egyebek.

Ami közös mindben, s amit nem győzök csodálni: Artmann mindig elképesztően kreatív, humoros és fantáziadús, remek szó- és képzettársításai vannak, s nyilvánvaló, hogy mindent harminchatféleképpen is el tudna mondani (hatalmas szókincse van, az egyértelmű, tudja is használni a meglévő szavakat, meg még újakat is bármikor kitalál, gond nélkül) – viszont nem kábítja el önnön kreativitása, szellemessége, művészete, és sosem érzem görcsösnek, erőltetettnek, ahogy ír.

A regény egy zárdában játszódik, ahol idős és fiatal apácák, valamint bentlakó és a városból bejáró tanítóképzős diáklányok élnek nap nap után összezárva. A fegyelem – elvileg – nagy, s a nap minden perce pontosan be van osztva. Persze ezt kívánják a rend előírásai, de azért van ennek a nagy fegyelemnek más (nyilvánvaló) oka és célja is: az, hogy a sok – vallási vagy másféle érzületekből adódóan egzaltált – fiatal és idősebb nőnek ne legyen túl sok alkalma arra, hogy a külvilág dolgaival foglalkozhasson, vagy netán evilági szenvedélyeknek hódolhasson. De persze az érzelmek, illetve a regény legtöbb szereplőjét átható tiszta életvágy és -öröm nem hagyják csak úgy elnyomni magukat (bár vannak, akik önként próbálkoznak az elnyomásukkal, míg mások megpróbálják a világi érdeklődéseiket és örömeiket vallásos alapon megideologizálni, s ezzel a saját lelkiismeretük számára is elfogadhatóvá tenni), úgyhogy a zárda igazából távolról sem nevezhető egy csoportnyi, minden gondolatát a hitre, a jó cselekedetekre és az üdvözülésre fordító, áhítatos és szentéletű nő közös életterének. A külvilág felé persze ez látszik – a regény meg pont arról szól, amit a külvilág valószínűleg nem lát és talán nem is sejt.

A könyvben amúgy történik is valami, de a puszta történet most még a szokásosnál is kevésbé volt fontos számomra, ezért nem is írok róla. Az biztos, hogy a Hangyaboly nekem nem a cselekmény miatt tetszett, hanem az írónő stílusa miatt (ami erőteljes, buja, finom és ironikus egyszerre – csodás kombináció), és a könyv érzelmi-hangulati gazdagsága miatt.

A kisregény főszereplője Daisy Miller, a csinos, vidám, csacska amerikai leányzó, aki az anyjával és az öccsével épp Európában utazgat. Daisy gazdag és elegáns társasági hölgy, viszont nem tartozik a szigorú értelemben vett „elit társasághoz”-hoz, ahhoz ugyanis túlságosan tapintatlan, szabad és öntörvényű: például nem habozik hivatalos bemutatás nélkül szóba állni idegenekkel, vagy nyilvános helyeken kettesben sétálgatni egy olyan férfival, aki nem a rokona és nem a vőlegénye. A történet elején az épp Svájcban időző lány megismerkedik Winterbourne-nal, a régóta Európában élő – s ezért az otthoni társasági modort már kevéssé ismerő – amerikai férfival, s szépségével és fesztelen, nyílt, ártatlanságot sugárzó modorával azonnal elbűvöli őt. Ám a férfi nem hagyja magát teljesen elszédíteni, s rögtön agyalni kezd: vajon Daisy tényleg olyan ártatlan, különleges és kedves, mint amilyennek látszik? Vagy minden amerikai lány így viselkedik, s Daisy igazából csak egy átlagos(an romlott) kis flörtkirálynő?

Winterbourne nagyjából az egész történet során ezen töpreng, s bár (akarata ellenére) beleszeret (?) a lányba, képtelen szemet hunyni Daisy viselkedésnek „illetlen” elemei felett (természetesen csak akkor, ha a lány mással illetlenkedik; a megismerkedésük idején még nagyon is tetszett neki, hogy mondjuk Daisy fél óra ismeretség után felvetette az ötletet, hogy nézzék meg kettesben a közeli kastélyt). Ezért aztán később, amikor újra találkoznak Rómában, leginkább csak morcosan és elítélően figyeli, hogy Daisy hogyan űzeti ki magát a „társaságból” s hogyan rohan a vesztébe, és meg sem próbálja megérteni őt.

Az 1960-as évek elején játszódó, jellegzetesen „lakótelep- és változásszagú” történet főhőse a körülbelül tízéves fiú, Finn, akit édesanyja egyedül nevel egy zsúfolt lakásban. Az anyuka egy nap úgy dönt, hogy – alacsony fizetését kiegészítendő – a lakás egyik szobáját bérbe adja. Némi felújítás, rendezgetés és néhány nem megfelelő jelölttel való találkozás után végül sikerül is alkalmasnak tűnő albérlőt találnia – Kristiant, aki rendesen fizet, de azért az anyuka véleménye szerint meglehetősen fura fazon: van például tévéje, de nem nézi; mindenféle hasznos és haszontalan ismeret birtokában van, és igen választékosan tudja kifejezni magát, máskor viszont csúnyán beszél, ami zavarja szállásadóját; és bár mindenféle történeteket mesél a korábbi foglalkozásairól, azt senki sem tudja egész pontosan, hogy most mit csinál. Az albérlő beköltözésével majdnem egy időben újabb taggal is bővül a család: megérkezik Finn féltestvére, az apja második házasságából származó kislány, Linda, akiről a saját édesanyja nem képes gondoskodni. Linda nem kevésbé „fura”, mint Kristian: lassú, álmatag, alig beszél, sokáig senkivel nem barátkozik, és egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy átlagos gyerek.

A magát félig-meddig családtagnak tekintő, időnként férjként és apaként viselkedő albérlő, illetve a bizalmatlan, sok törődést igénylő Linda jelenléte, és az ő jogos (vagy éppen érthetetlennek tűnő) igényeik miatt anya és fia addig szinte mesebelien harmonikus és őszinte viszonya szép lassan kezd megváltozni. Felszínre kerülnek mindenféle régi fájdalmak és emlékek (például az anya, aki eddig minden közös fényképet gondosan rejtegetett, végül csak rászánja magát arra, hogy megmutassa a fiának az apja képét); az anyuka időnként titokzatos módon eltűnik, amire a fia öntudatlan daccal úgy reagál, hogy a korábbi jógyerek-szerepével szakítva ő is el-ellóg, és belekeveredik néhány lakótelepi balhéba; na és persze Finn lassan kamaszodni is kezd, átéli az első iskolás szerelmet és csalódást, s ez szintén eltávolítja őt az anyjától.

A könyv hátsó borítóján Shirley Jackson férjét idézik, aki valami olyasmit mond, hogy az írónő művei a bomlásról, az őrületről, az elidegenedésről, a rettegésről szólnak, és ez igaz is, de azért én még gondolkodtam egy kicsit azon, hogy mi a közös ezekben a novellákban (amelyek amúgy a felszínen, a történeteket illetően elég sokfélék), és arra jutottam, hogy ami mindegyikben megvan, az a nem-értés érzete, és ebből fakad az összes fent említett dolog. A nem-értés mindenféle dolgokkal kapcsolatban felbukkanhat, mindig váratlanul jön, és mindig nagyon ijesztő. Mondok pár példát a könyvből a nem-értésre.

A Sóbálvány c. novellában a házaspár néhány hetes nyaralásra érkezik New Yorkba, s azt gondolják, mennyi izgalomban, érdekességben, életre szóló élményben lesz majd részük – de aztán az idő kifolyik a kezük közül, fogalmuk sincs, nem értik, hogyan és miért. A férj nem is igen gondolkodik ezen, de a feleség számára a végén csak a pánik marad: az idő eltelt, ő pedig egy félelmetes, hatalmas, idegen városban van, ami minden pillanatban összeomlani látszik körülötte, és esély sincs rá, hogy valaha megismerje és otthonosan járkáljon benne.