Joyce Carol Oates: Where Are You Going, Where Have You Been?
Amikor az angol szakra felvételiztem, ennek a novellának az első egy vagy két bekezdéséhez kapcsolódott a szövegértési feladat az írásbelin. Idézem is az első bekezdést (saját, igen hevenyészett fordításban), mert ez elég volt ahhoz, hogy utána évekig agyaljak azon, vajon hogyan folytatódhat egy történet, aminek az eleje ennyire jó, és reménykedjek, hogy egyszer majd véletlenül megtalálom valahol az egészet (a szöveg szerzőjét és címét nem tüntették fel a felvételi feladatsoron).
„Connie-nak hívták. Tizenöt éves volt, általában gyorsan, idegesen kuncogott, és folyton a nyakát csavargatta, hogy tükrökbe pillantson, vagy hogy mások arcába nézve győződjön meg arról, hogy az ő arcával minden rendben. Az anyja, aki mindent észrevett és mindent tudott, s akinek már nem sok oka volt arra, hogy a saját arcát nézegesse, folyton szidta emiatt. „Ne bámuld már folyton magad. Mit képzelsz, ki vagy te? Azt hiszed, olyan szép vagy?” – szokta mondogatni. Connie a megszokott szidalmak hallatán felvonta a szemöldökét és egyenesen keresztülnézett az anyján, bele önnön homályos képmásába, mert az anyjának abban a pillanatban igaza volt: tudta, hogy szép, és más nem is számított. Valaha az anyja is az volt, már ha hinni lehet azoknak a régi fényképeknek az albumban, de mostanra megcsúnyult, s ezért folyton Connie-t piszkálta.”
Pár évvel később tényleg megtaláltam a novellát egy amerikai irodalmi szöveggyűjteményben vagy antológiában, és kiderült, hogy tényleg olyan jó, mint ahogy azt sejtettem/reméltem. Azóta jó sokszor újraolvastam már, legutóbb épp a múlt héten.
A főszereplő az idézetben szereplő Connie, aki a tizenöt éves, csinos, könnyen elszédíthető kamaszlánykák átlagos életét éli: a barátnőivel plázázik, fiúkkal ismerkedik-flörtöl-cicózik (sejthetően csókolózik is velük, meg esetleg hagyja, hogy egy kicsit tapogassák, de mást még bizonyosan nem csinál), otthon pedig vágja a pofákat, ha el kell mosogatnia vagy rendet kell raknia a szobájában. (A novella 1966-os – ha mostanában íródott volna, lehet, hogy Connie csak kb. tizenkét éves lenne, de persze ez nem változtat a lényegen.) Nyár van, vakáció, s minden tele azzal az egyszerre ernyedt, egyszerre izgatott érzéssel, hogy nemsokára történni fog valami – hogy mi, azt Connie sem tudja, honnan is tudhatná, hiszen nagyon fiatal még, s a képzeletét popdalokból és filmekből vett szavak-képek töltik be, amelyek nem szólnak másról, mint édes csókokról és gyengéd ölelésekről.
Egy este aztán kiszúrja őt a pláza melletti gyorsétterem parkolójában egy ismeretlen srác, s miközben Connie elhalad mellette, félig tréfásan megfenyegeti: „Még elkaplak, bébi!” Majd egy szép, forró vasárnapon, amikor a lány épp egyedül van otthon, a fiú valóban megjelenik Connie-ék háza előtt, hogy beváltsa az ígéretét. A novella kb. háromnegyedét Connie és a srác (aki, mint kiderül, nem is srác, hanem egy harminc év körüli férfi, akinek a neve Arnold Friend) beszélgetése-harca teszi ki, amelynek során a férfi előbb kedveskedős, (ál)humoros, (ál)kamaszos, majd később egyre vészjóslóbb, egyre nyíltabban fenyegető modorban próbálja rávenni Connie-t, hogy menjen el vele autózni egyet – és egy idő után azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a lány kamaszkorú fiúismerőseivel ellentétben ő nemcsak holmi ártatlan smárolást-tapizást ért a közös autózáson.
Igen sok érdekes téma van a novellában, például sokáig lehet agyalni a történet hátterén is: Connie és többi, mellékesen említett kamasz családi viszonyain (konkrétan azon, hogy mennyire nem foglalkozik velük a családjuk, s hogy a szülőknek fogalmuk sincs, mivel töltik az idejüket s milyen kalandokba keverednek a csemetéik), vagy a tágabb háttéren: a tipikus amerikai kisvároson, ahol a szórakozási lehetőségek kimerülnek annyiban, hogy lehet rádiózni, a plázában korzózni, meg családi barbecue-ra menni; a csinos kamaszlányok legvonzóbb életkilátása pedig az, hogy talán majd később összeszednek maguknak egy legalább közepesen rendes fazont, akivel leélhetik az életüket. (Ahogy Arnold Friend mondja egy ponton Connie-nak: „Legyél kedves hozzám, legyél édes, amennyire csak bírsz. Mégis mi mást tehetne egy magadfajta lány, mint hogy kedves és szép legyen, és odaadja magát?”)
Ami még szintén igen érdekes, az az egész történetre és a szereplők viselkedésére jellemző kétértelműség, kétoldalúság, illetve a valóság és a fantáziák közti ellentét: például Connie minden megnyilvánulásának van egy otthoni, morcos-dacos és egy nem-otthoni, (mű)vidám-vagány verziója; a lány és barátnői pedig tapasztalt kis ribancokként viselkednek, és habozás nélkül lehúzzák az összes srácot, aki körülöttük sürgölődik, ugyanakkor teli vannak bizonytalansággal, fogalmuk sincs, mit akarnak, és csak kószán ábrándoznak mindarról, amiről a dalokban énekelnek.
A történetben amúgy nagyon sokszor említik a zenét, aminek itt többnyire valamiféle elmezsibbasztó hatása van – elfantáziátlanít, ugyanakkor elfedi a valóságot. Connie és Arnold Friend találkozása/beszélgetése talán ezért is olyan rettentő baljós és nyugtalanító. A lány egyszerűen arra használja a zenét, hogy kikapcsolja, elbágyassza vele az agyát, illetve hogy a dalokból vett „ócska álmokkal” (Connie anyjának szavai) tömje meg a fejét. Arnold Friend viszont sokkal gyakorlatiasabb: miközben Connie-t fűzi-fenyegeti, a helyzethez többé-kevésbé passzoló népszerű dalok szövegét idézi – mondhatni, valóságot csinál abból, ami a lány számára még csak alig körvonalazódó fantázia.
A történet nagyjából kitalálható, de azért elég sok kérdést nyitva hagyó végkifejlete pedig mintha azt sejtetné: bármi is történik konkrétan, Connie számára mindenképpen véget ér az ártatlan-csacska, gyerekes ábrándozások időszaka. És ez a kilátás egyáltalán nem nevezhető vonzónak.
(A novella magyarul megjelent a Norman és a gyilkos c. kötetben. Angolul elolvasható itt.)
„Connie-nak hívták. Tizenöt éves volt, általában gyorsan, idegesen kuncogott, és folyton a nyakát csavargatta, hogy tükrökbe pillantson, vagy hogy mások arcába nézve győződjön meg arról, hogy az ő arcával minden rendben. Az anyja, aki mindent észrevett és mindent tudott, s akinek már nem sok oka volt arra, hogy a saját arcát nézegesse, folyton szidta emiatt. „Ne bámuld már folyton magad. Mit képzelsz, ki vagy te? Azt hiszed, olyan szép vagy?” – szokta mondogatni. Connie a megszokott szidalmak hallatán felvonta a szemöldökét és egyenesen keresztülnézett az anyján, bele önnön homályos képmásába, mert az anyjának abban a pillanatban igaza volt: tudta, hogy szép, és más nem is számított. Valaha az anyja is az volt, már ha hinni lehet azoknak a régi fényképeknek az albumban, de mostanra megcsúnyult, s ezért folyton Connie-t piszkálta.”
Pár évvel később tényleg megtaláltam a novellát egy amerikai irodalmi szöveggyűjteményben vagy antológiában, és kiderült, hogy tényleg olyan jó, mint ahogy azt sejtettem/reméltem. Azóta jó sokszor újraolvastam már, legutóbb épp a múlt héten.
A főszereplő az idézetben szereplő Connie, aki a tizenöt éves, csinos, könnyen elszédíthető kamaszlánykák átlagos életét éli: a barátnőivel plázázik, fiúkkal ismerkedik-flörtöl-cicózik (sejthetően csókolózik is velük, meg esetleg hagyja, hogy egy kicsit tapogassák, de mást még bizonyosan nem csinál), otthon pedig vágja a pofákat, ha el kell mosogatnia vagy rendet kell raknia a szobájában. (A novella 1966-os – ha mostanában íródott volna, lehet, hogy Connie csak kb. tizenkét éves lenne, de persze ez nem változtat a lényegen.) Nyár van, vakáció, s minden tele azzal az egyszerre ernyedt, egyszerre izgatott érzéssel, hogy nemsokára történni fog valami – hogy mi, azt Connie sem tudja, honnan is tudhatná, hiszen nagyon fiatal még, s a képzeletét popdalokból és filmekből vett szavak-képek töltik be, amelyek nem szólnak másról, mint édes csókokról és gyengéd ölelésekről.
Egy este aztán kiszúrja őt a pláza melletti gyorsétterem parkolójában egy ismeretlen srác, s miközben Connie elhalad mellette, félig tréfásan megfenyegeti: „Még elkaplak, bébi!” Majd egy szép, forró vasárnapon, amikor a lány épp egyedül van otthon, a fiú valóban megjelenik Connie-ék háza előtt, hogy beváltsa az ígéretét. A novella kb. háromnegyedét Connie és a srác (aki, mint kiderül, nem is srác, hanem egy harminc év körüli férfi, akinek a neve Arnold Friend) beszélgetése-harca teszi ki, amelynek során a férfi előbb kedveskedős, (ál)humoros, (ál)kamaszos, majd később egyre vészjóslóbb, egyre nyíltabban fenyegető modorban próbálja rávenni Connie-t, hogy menjen el vele autózni egyet – és egy idő után azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a lány kamaszkorú fiúismerőseivel ellentétben ő nemcsak holmi ártatlan smárolást-tapizást ért a közös autózáson.
Igen sok érdekes téma van a novellában, például sokáig lehet agyalni a történet hátterén is: Connie és többi, mellékesen említett kamasz családi viszonyain (konkrétan azon, hogy mennyire nem foglalkozik velük a családjuk, s hogy a szülőknek fogalmuk sincs, mivel töltik az idejüket s milyen kalandokba keverednek a csemetéik), vagy a tágabb háttéren: a tipikus amerikai kisvároson, ahol a szórakozási lehetőségek kimerülnek annyiban, hogy lehet rádiózni, a plázában korzózni, meg családi barbecue-ra menni; a csinos kamaszlányok legvonzóbb életkilátása pedig az, hogy talán majd később összeszednek maguknak egy legalább közepesen rendes fazont, akivel leélhetik az életüket. (Ahogy Arnold Friend mondja egy ponton Connie-nak: „Legyél kedves hozzám, legyél édes, amennyire csak bírsz. Mégis mi mást tehetne egy magadfajta lány, mint hogy kedves és szép legyen, és odaadja magát?”)
Ami még szintén igen érdekes, az az egész történetre és a szereplők viselkedésére jellemző kétértelműség, kétoldalúság, illetve a valóság és a fantáziák közti ellentét: például Connie minden megnyilvánulásának van egy otthoni, morcos-dacos és egy nem-otthoni, (mű)vidám-vagány verziója; a lány és barátnői pedig tapasztalt kis ribancokként viselkednek, és habozás nélkül lehúzzák az összes srácot, aki körülöttük sürgölődik, ugyanakkor teli vannak bizonytalansággal, fogalmuk sincs, mit akarnak, és csak kószán ábrándoznak mindarról, amiről a dalokban énekelnek.
A történetben amúgy nagyon sokszor említik a zenét, aminek itt többnyire valamiféle elmezsibbasztó hatása van – elfantáziátlanít, ugyanakkor elfedi a valóságot. Connie és Arnold Friend találkozása/beszélgetése talán ezért is olyan rettentő baljós és nyugtalanító. A lány egyszerűen arra használja a zenét, hogy kikapcsolja, elbágyassza vele az agyát, illetve hogy a dalokból vett „ócska álmokkal” (Connie anyjának szavai) tömje meg a fejét. Arnold Friend viszont sokkal gyakorlatiasabb: miközben Connie-t fűzi-fenyegeti, a helyzethez többé-kevésbé passzoló népszerű dalok szövegét idézi – mondhatni, valóságot csinál abból, ami a lány számára még csak alig körvonalazódó fantázia.
A történet nagyjából kitalálható, de azért elég sok kérdést nyitva hagyó végkifejlete pedig mintha azt sejtetné: bármi is történik konkrétan, Connie számára mindenképpen véget ér az ártatlan-csacska, gyerekes ábrándozások időszaka. És ez a kilátás egyáltalán nem nevezhető vonzónak.
(A novella magyarul megjelent a Norman és a gyilkos c. kötetben. Angolul elolvasható itt.)
