Azon gondolkodtam, hogyan lehetne egyszerűen összefoglalni ezt a könyvet, vagy leírni, hogy mi köti össze és mi teszi felismerhetővé a benne található, amúgy egymástól nagyon is különböző szövegeket. Van a könyvben mindenféle: rövid, ironikus, félig komoly, de inkább hülyéskedős jellemzések különböző foglalkozásokat űző emberekről; abszurd helyzetleírások-jelenetek, amelyek csak pár sorosak, de akár egy egész hosszú történetté is ki lehetne bővíteni őket, mert annyi minden van bennük (de nem kellene őket kibővíteni-kibontani, mert így is „teljesek”); álmok és fantáziák/víziók; csodásan szórakoztató (ál-)kaland- és rémtörténetek (például egy ifjú pár látogatásáról Drakula gróf kastélyában, vagy egy fiatal ficsúr ijesztő/mulatságos kalandjairól, amelyeket egy tökéletesen élethű viaszbábukat kiállító panoptikumban él át); stílusparódiák és -játékok; meg egyebek.

Ami közös mindben, s amit nem győzök csodálni: Artmann mindig elképesztően kreatív, humoros és fantáziadús, remek szó- és képzettársításai vannak, s nyilvánvaló, hogy mindent harminchatféleképpen is el tudna mondani (hatalmas szókincse van, az egyértelmű, tudja is használni a meglévő szavakat, meg még újakat is bármikor kitalál, gond nélkül) – viszont nem kábítja el önnön kreativitása, szellemessége, művészete, és sosem érzem görcsösnek, erőltetettnek, ahogy ír.

Szóval – szuper és rém élvezetes ez a könyv. Jóformán az elejétől a végéig folyamatosan vigyorogtam rajta, részben persze Artmann humora miatt, ami valóban nem elhanyagolható mértékű, és nagyon változatos módokon és intenzitással nyilvánul meg: jellemző rá a tökéletes faarccal előadott abszurd humor éppúgy, mint a nagyon finom irónia, vagy a szellemes műfaj- és stílusparódiák. A kedvencem egyébként az, amikor Artmann nekiáll jelzőket halmozni (mint például a címadó történetben, ahol a legváltozatosabb nevekkel illeti a roppant ellenszenves, teszetosza főszereplőt), vagy pedig féloldalas felsorolásokat ír mondjuk arról, hogy kik voltak egy estély vendégei. Ezek olyan érzést keltenek, mintha Artmann soha nem bírná (és nem is akarná) leállítani roppant élénk fantáziáját – én meg nagyon-nagyon bírom ezt a fajta szertelenséget és féktelenséget.

De nemcsak a humor miatt mosolyogtam végig a könyvet, hanem csak úgy szimplán amiatt is, ahogy Artmann ír, mert ez teljesen elbűvölt. Gondolom, nem először írok már itt arról, hogy mennyire szeretem, amikor valaki pontosan, könnyeden és kreatívan ír; amikor úgy érzem, mindenre épp a legjobb szót választja (sőt – amikor úgy érzem, más szó egyáltalán nem is lett volna jó egy adott dolog megnevezésére, mint amit ő használt); s amikor olvasás közben végig arra gondolok és annak örülök, hogy hogy lehetett valamit ennyire jól leírni. Na, Artmann pont ilyen, s én pont ezeket a dolgokat érzem vele kapcsolatban – szóval most már csak ismételni tudom magam: nagyon jó volt olvasni ezt a könyvet.