2013.már.30.

Írta: entropic Szólj hozzá!

François-Marie Banier: Soha nem szerettelek

A Soha nem szerettelek egy beszélgetés egy zsarnoki, uralkodó típusú anya és az ő negyven év körüli fia között. A férfi épp indulni készül, hogy házasságot kössön gyereke anyjával, amikor hívatlanul beállít a saját anyja, és kényszeríti őt, hogy játsszák újra az egymás-marcangoló jeleneteket és mondják el újra az egymást vádoló-piszkáló, gyakran igen kétségbeesett szavakat, amelyeket – ez nyilvánvaló – már évek (vagy inkább évtizedek) óta ugyanolyan formában játszanak egymással és mondanak egymásnak.

Az anyáról és fiáról semmiféle előzetes információval nem rendelkezünk; Banier még annyit sem közöl előre, amennyit az általam ismert legcsupaszabb, leginkább a szereplők párbeszédére koncentráló, külső támpontokat nem (vagy alig-alig) nyújtó drámai művek (mint pl. a Zoo Story vagy a Sunset Limited) szerzői is el szoktak árulni előzetesen, hogy legalább valami egészen csekélyke fogalmunk legyen arról, kikkel van dolgunk. Mondom, Banier nem szól előre semmiről, de igazából ez nem is hiányzik, mert rettentő precízen ír, és ahogy anya és fia belemerülnek a párbeszédbe (vagy inkább: ahogy nagyjából három másodperccel az anya betoppanását követően újra belenyomják egymás fejét az életük összes mocskába), igen hamar világos lesz minden.

Tovább

Címkék: dráma, 2013 február, francois marie banier

2013.már.27.

Írta: entropic Szólj hozzá!

Carl Frode Tiller: Bekerítés 2.

A 2011-ben megjelent Bekerítés alaphelyzete, hogy David, az amnéziás fiatal férfi felad egy újsághirdetést, amelyben arra kéri az ismerőseit, írják meg neki a vele kapcsolatos emlékeiket és történeteiket, így segítve őt abban, hogy rájöjjön, kicsoda ő valójában. A regény első részében David egy régi barátjának, egy volt barátnőjének, illetve a nevelőapjának a leveleit olvashattuk, s a visszaemlékezéseik mellett megismerhettük az ő személyiségüket és jelenlegi élethelyzetüket is – talán jobban is, mint azt, hogy ki lehet David.

A Bekerítés 2. alaphelyzete és szerkezete ugyanaz, mint az első részé volt. Itt is három szereplő, először a férfi gyerekkori barátja, majd egy kamaszkori haverja, végül pedig az anyjának egy barátnője mesél – részben magáról, részben pedig Davidről, Davidnek, maga az állítólagos főszereplő azonban inkább csak a hiányában van jelen. Az azért mindhárom elbeszélő történetéből kitűnik, hogy David mindig is „furcsa” fiú volt: a környezetéből kirívó módon okos, fantáziadús, megmagyarázhatatlan indulatokra és szorongásokra hajlamos srác, aki ugyan mindenkiben mély nyomokat hagyott, de az nem állítható, hogy bárkinek is engedte volna, hogy megismerje őt. Így hát a regényben nem annyira David életében mélyedhetünk el, hanem inkább a többiekében, emellett pedig az újabb elbeszélők történeteiből visszamenőleg megtudhatunk egyet-mást az első kötet főszereplő-elbeszélőiről is – ami persze nem biztos, hogy az „igazság”, de hát ez nem is meglepő, hiszen a Bekerítés alapkérdése éppen az, hogy milyennek látszik egy ember élete és jelleme mások szemén keresztül, nem pedig az, hogy mi az egyetlen igazság valakivel kapcsolatban.

Tovább

Címkék: ekult, carl frode tiller, 2013 március

2013.már.23.

Írta: entropic Szólj hozzá!

Niccolò Ammaniti: Én és te

Niccolò Ammaniti kisregényétől valahogy úgy érzem magam, mint a zenészek Thomas Pynchon Entrópia c. novellájában, amikor azt gyakorolják, hogy hogyan csináljanak zenét az agyukban, kották, hangszerek, meg mindenféle segédeszközök nélkül. Annyira kevés segédeszköz (jelen esetben: szó) van ebben a könyvben, hogy olyan érzésem van, mintha teljesen magamra lennék utalva. Létrehozhatnék éppen egy teljes, jól megírt történetet az agyamban abból a kevésből, ami ebben a regényben van, s ez a történet akár még megrázó és felkavaró és drámai és nagyon emberi is lehetne (mint amilyen – feltételezéseim szerint – ez a könyv lenni akar), de ennyi erővel én is kitalálhatnám az egészet, s akkor az ráadásul olyan szereplőkről szólna, akik érdekelnek engem. Igaz, most már mindegy, mert elolvastam ezt a könyvet – egyébként nagyon hamar el lehet olvasni, épp azért, mert konkrétan alig van benne valami.

A történet röviden (hogyan máshogy): a regény egy testvérpárról szól – a tizenéves Lorenzo és a fiatal huszonéves Olivia mindketten gondokkal küzdenek. Lorenzónak beilleszkedései problémái vannak az iskolában, folyton kívülállónak érzi magát, nincsenek barátai, viszont – úgy tűnik – a tizennégy éves korban egészségesnél jóval szorosabb kapcsolat fűzi az anyjához (mondom: úgy tűnik – ebben a regényben tényleg minden csak utalás, de minden épphogycsak-utalás, és semmi nincs rendesen alátámasztva tényekkel, úgyhogy ha másmilyen kedvem volna, Lorenzo és az anyja kapcsolatát még huszonhat különböző módon tudnám értelmezni). A fiút a regény elején a menő osztálytársai meghívják magukkal síelni, az anyja pedig örül, hogy a fiának végre vannak barátai. Ám Lorenzót igazából egyáltalán nem is hívták meg síelni, úgyhogy aznap, amikor el kéne utaznia az osztálytársaival, beveszi magát a házuk pincéjébe, egy heti cuccal felszerelkezve, s úgy tervezi, hogy békés magányban, könyvekkel és számítógépes játékokkal fogja tölteni a hetet. Aztán felbukkan féltestvére, a drogfüggő Olivia, aki épp szeretne leszokni, s aki épp az elvonás legnehezebb szakaszában van, Lorenzo pedig – bár eleinte a francba kívánja a nővérét, amiért az megzavarta a nyugalmát – lassan megbarátkozik a helyzettel, és segít Oliviának, amennyire tőle telik.

Tovább

Címkék: niccolò ammaniti, 2013 március

2013.már.20.

Írta: entropic 2 komment

B. S. Johnson: Szerencsétlenek - The Unfortunates

A regény sportriporterként dolgozó narrátora egy szombati napon megérkezik egy jellegtelen angol kisvárosba, hogy a délutáni focimeccsről tudósítson. Nem is igen törődik a környezetével, de aztán hirtelen rájön, hogy ezt a várost ismeri: járt már itt, még egyetemistaként, hogy barátjával, Tonyval találkozzon, aki azóta már meghalt. S amint a narrátor ráismer a városra, rögtön előjönnek az emlékei – minden és bármi, ami egy kicsit is kapcsolódik a barátjához: hogy min dolgoztak, mit ettek, mit balhéztak, amikor egyszer Tony nála időzött Londonban; hogy milyen volt abban a panzióban tölteni a hétvégét a nagy szerelmével, amelyet Tony ajánlott neki; vagy hogy mit érzett akkor, amikor már egyértelmű volt, hogy Tony nem fog meggyógyulni a betegségéből.

Az emlékezés persze eléggé öntudatlan, asszociatív és véletlenszerű folyamat, és az emlékeket más sorrendben is el lehetne mondani. B. S. Johnson ezt a véletlenszerűséget és felcserélhetőséget a könyv fizikai formájában is érzékeltette, legalábbis az eredeti kiadásban, ahol a regény fejezeteit nem fűzték össze, s az elsőt és az utolsót leszámítva mindenki olyan sorrendben olvashatta őket, ahogy neki tetszett. A magyar változatnak persze rendes könyvformája van, de az ehhez a kiadáshoz írt előszavában Johnson ajánl egy jó módszert arra, hogy magyarul is épp úgy (épp olyan véletlenszerű sorrendben) olvashassuk a regényét, mint ahogy az angolul megjelent.

Tovább

Címkék: posztmodern, 2013 március, b. s. johnson

2013.már.16.

Írta: entropic Szólj hozzá!

Richard Yates: Egy jó iskola - A Good School

A regény egyik szereplője által csak mézeskalács-iskolának nevezett bentlakásos intézmény, a Dorset Gimnázium egyesek szerint „jó iskola”, mások szerint viszont inkább „furcsa”. A Dorset Gimnázium épp annyira furcsa, amennyire a bentlakásos fiúiskolák – legalábbis az irodalomban – azok szoktak lenni. Az idilli környezetben, a külvilág zajától távol fekvő intézményben kis helyre koncentrálódnak a szenvedélyek és az indulatok, és a „kívülállók”, illetve az értelmes időtöltési lehetőségek hiánya miatt mindenki kénytelen beérni azokkal az emberekkel és azokkal a (beteges) szórakozásokkal és kisebb-nagyobb mértékben szadista játékokkal, amelyek elérhetők számára: a már házasemberként megnyomorodott tanár felesége az iskola macsójával, a franciatanárral tölti a délutánjait; a diákok cikizik és terrorizálják azokat a fiúkat, akiket valamiért gyengének látnak; a tornatanár pedig a világháborúra készülődés jegyében mindennap végigzavarja a bentlakókat az általa tervezett akadálypályán.

De a meglehetősen töredékes, inkább csak lazán összekapcsolódó epizódok sorozatából álló regényben valójában nem történik semmi különös, csak a szokásos módon eltelik pár tanév, és az iskolai élet megszokott (megszokottan furcsa) menetét még a II. világháború is csak annyiban zavarja meg, hogy néhány korábbi (vagy frissen végzett) diák az életét veszti – amiről aztán lehet meleg hangú, patetikus cikkeket írni az iskolaújságba. A külvilág néhány efféle benyomulását leszámítva az iskola közössége valóban zárt, s a szereplők sikerei és kudarcai csakis az iskolán belül számítanak bármit is: a Dorset Gimnázium falain kívül senkit nem érdekel, ki kivel csalja meg a házastársát, és annak sincs nagy jelentősége a „való életben”, hogy az iskola egyik sokat cikizett balekja, William Grove a gimnáziumban töltött évek során lassan megszabadul a balekszereptől, és fontos ember lesz belőle az iskolaújság főszerkesztőjeként.

Tovább

Címkék: ekult, Richard Yates, 2013 február

2013.már.13.

Írta: entropic 6 komment

Frank Norris: McTeague

Egyszer valamelyik Stephen King-regényben olvastam erről a könyvről, aztán idővel elolvastam a könyvet, most meg újraolvastam, mert annak ellenére, hogy mélységesen elkeserítenek az ilyesféle, eleve-elrendelős, úgyse-tehetsz-semmit-féle történetek, nagyon érdekelnek is az ilyen regények, főleg a 19. század végén és a 20. század elején játszódó amerikai történetek (pl. Theodore Dreiser és Edith Wharton regényei).

A McTeague egy bányászfiúból-lett-fogorvosról szól (ő McTeague; keresztneve nincs). A lomha, lassú eszű, az életét nagyjából mindig is az „ösztönös”, kevéssé kifinomult cselekvések és élvezetek szintjén élő McTeague kitanulja a fogorvoslás tudományát egy utazó sarlatántól, majd saját rendelőt nyit San Francisco egy átlagos (vagyis nem is menő, de nem is a leglepusztultabb nyomornegyedbe tartozó) utcájában, ahol igen kellemesen eléldegél. Hétköznap dolgozik, vasárnap jól bezabál ebédre, megiszik egy kancsónyi sört, majd alszik egyet, vagy sétálni megy egyetlen közelebbi ismerősével, Marcusszal. Egy nap aztán Marcus felviszi a fogorvos rendelőjébe az unokatestvérét, Trinát, aki leesett egy hintáról és kitört a foga. McTeague bonyolult, több hétig tartó kezelésben részesíti a bájos fiatal lányt, s közben még belé is szeret (na jó, inkább arról van szó, hogy Trina az első nő, akit életében megismer, és felébrednek az ösztönei). Marcus ugyan szintén igényt tartana Trina kezére, de látva, hogy az ő szenvedélye igazán semmi McTeague érzelmeihez képest, igen önzetlenül félreáll az útból, s McTeague és a lány végül össze is házasodnak. Egy darabig minden jól megy, de aztán a fogorvos kénytelen felhagyni a praktizálással, s onnantól kezdve a házaspár egyre mélyebbre süllyed, mindenféle értelemben (anyagi, erkölcsi stb.).

Tovább

Címkék: angol nyelvű, 2013 március, frank norris

2013.már.10.

Írta: entropic Szólj hozzá!

Jennifer Egan: Ask Me If I Care

Ezt a történetet kb. egy évvel ezelőtt, a Visit from the Goon Squad c., novellákból felépülő szuperjó regény egyik fejezeteként olvastam először, de az Ask Me If I Care korábban különálló novellaként is megjelent a New Yorkerben. Most elolvastam így, külön is, ezért most önálló novellaként tekintek rá, és ebben a posztban nem foglalkozom azzal, hogy milyen szerepe van ennek a történetnek a regényben, vagy hogy a novella egyes szereplői mit csinálnak később az életükben (ami persze némelyikükről kiderül a regényben).

A novella az 1970-es évek legvégén játszódik, San Franciscóban, a főszereplői pedig a középsulis éveik vége felé közeledő punk-rocker fiatalok, fiúk és lányok. A társaság tagjai egy folyton változó nevű zenekarban játszanak, dühös dalokat írnak és bíznak benne, hogy előbb-utóbb felfedezik majd őket. A zenélés mellett mindannyian szerelmesek is valakibe a társaságból – aki természetesen a banda egy másik tagjába vagy pedig egy „kívülállóba” szerelmes. A narrátor, Rhea ugyan a társaság tagja, de kívülálló ő is, egyrészt mert ő van a lánc végén (Rhea csak vár valakire, hátha megkaphatja, őrá viszont nem vár senki), másrészt meg mert nagyon szeplős, s – mint mondja – egy igazi punk-rocker sosem lehet szeplős. Ebből a meglátásból következik az, hogy Rhea a saját véleménye szerint biztosan kamu, de abban sem egészen biztos, hogy a barátai vajon igaziak-e. És abban sem, hogy ki dönti azt el (és hogyan), hogy mi a kamu és mi nem az.

Tovább

Címkék: novella, újra, angol nyelvű, jennifer egan

2013.már.07.

Írta: entropic 2 komment

Javier Marías: Beleszerelmesedések

A fiatal nő, María, évekig ugyanabban a kávézóban reggelizik, s évekig figyeli a szintén mindennap ott reggeliző házaspárt. Nem avatkozik az életükbe, nem bámulja őket feltűnően, egyszerűen csak jobban indul a napja, ha látja őket, hiszen erre a párra jó ránézni: látszik rajtuk, hogy milyen szívesen beszélgetnek egymással, s milyen jól érzik magukat együtt. Aztán egy nap a házaspár nem jön többé reggelizni, s a feleség csak hónapokkal később bukkan fel újra, egyedül. Addigra María már megtudta, hogy a nő férje gyilkosság áldozata lett, s amikor az özvegy egyedül marad az asztalánál, nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy odamenjen és szóljon hozzá néhány szót – hiszen a sok évnyi „közös” reggelizés után úgy érzi, valamiképpen részese volt a házaspár életének, de legalábbis nem voltak teljesen idegenek egymás számára.

María együttérző szavaiból aztán kapcsolatok egész láncolata bontakozik ki: az özvegy, Luisa, meghívja magához a nőt, és meglepő őszinteséggel tárja fel előtte állandó fájdamát, amit férje halála után érez. A látogatás során María aztán futó ismeretséget köt az özvegy és a halott férj, Miguel régi barátjával, Javierrel is. Vele később kötetlen viszonyba bonyolódik, bár ő többet szeretne a férfitól – aki viszont Luisától szeretne többet, s mint kiderül, bármire hajlandó, hogy elérje a célját.

Tovább

Címkék: ekult, javier marías, 2013 január

2013.már.03.

Írta: entropic 6 komment

Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia

Azt már írtam úgy fél évvel ezelőtt, a Fuharosok kapcsán, hogy fura ellenérzésekkel viseltetek Esterházy Péter művei iránt. Ennek persze számos oka van, s ezekről is írtam már, gyanítom, hogy többször is – a legfontosabb közülük az, hogy a mai-magyar-posztmodernt sokszor félelmetes, élvezhetetlen és öncélú, hivalkodó művészkedésnek érzem, s az ilyesmi véletlenül kevéssé jön be nekem.

Mindenesetre a Fuharosokat tavaly (második olvasásra) igen jó könyvnek tartottam (mármint: nem tetszett, de jónak tartottam), úgyhogy már akkor gondoltam, hogy a továbbra is meglévő idegenkedésem ellenére biztos fogok még más Esterházy-könyvet is olvasni, mert kíváncsi vagyok. Most megtettem, és bár a Kis Magyar Pornográfia sok részletét szintén jónak (sőt: időnként még élvezetesnek is) tartom, igazán ez a könyv sem tetszik. (Mostanában gyakran gondolkodtam azon, hogy vajon kötelező-e, hogy tetsszen is nekem valami, ami a közvélekedés – vagy a saját vélekedésem – szerint jó, és muszáj-e mindenáron megpróbálnom megszereti valamit/valakit, amitől/akitől akár többszöri kísérletezés után is idegenkedem [vagy: egyenesen hülyét kapok]. Hát, szerintem biztos nem lehet ez kötelező, úgyhogy nem hiszem, hogy a továbbiakban sok Esterházy-könyvet fogok olvasni.)

Tovább

Címkék: esterházy péter, posztmodern, 2013 február

2013.feb.28.

Írta: entropic Szólj hozzá!

Henry James: Maisie tudja - What Maisie Knew

Legutóbb, a Daisy Miller kapcsán némiképp naivan és önelégülten írtam-gondoltam, hogy ugyan már, nem is nehéz Henry James angolul. Ezzel a regénnyel viszont most rendesen megszenvedtem és igencsak nehéznek találtam. Persze ha a nyelvi problémáimtól eltekintek (amelyektől amúgy elég nehéz eltekintenem, mert – angolul is – rég elszoktam már attól, hogy jóformán minden egyes mondatot minimum kétszer kelljen elolvasnom ahhoz, hogy felfogjam, s mivel ezt a regényt többnyire valahogy így olvastam, rettentő nehéz volt magára a könyvre figyelnem), akkor a lényeg valami olyasmi, hogy jó ez a könyv. (Egyébként az is lehet, hogy a bonyolult nyelvezet és a nehezen értelmezhetőség elengedhetetlenül hozzátartoznak a regényhez.)

A történet főszereplője az ártatlan kislány, Maisie, aki pénzsóvár, kissé túlságosan is élénk társasági-szerelmi életet élő és meglehetősen laza erkölcsökkel bíró szülei válása után abban a helyzetben találja magát, hogy az év egyik felét az anyjánál, a másik felét pedig az apjánál tölti. A szülők nemigen törődnek Maisie fejlődésével-nevelésével, inkább csak azzal vannak elfoglalva, hogy a számukra kijelölt időszakban a másik szülő ellen uszítsák a lányukat. Aztán egy idő után már ezzel sem foglalkoznak, s inkább azon kezdenek mesterkedni, hogy a hat hónap leteltével hogyan érjék el, hogy Maisie a másiknál maradjon, s ne nekik kelljen úgy csinálniuk, mintha érdekelné őket a gyerekük sorsa. Maisie-t tehát ide-oda pakolgatják, a szülők meg közben folyamatosan új kapcsolatokba és kalandokba bonyolódnak. A történet arról szól, hogy mi lesz ilyen körülmények között Maisie-ből, akit a környezetében élő felnőttek hol az idiotizmus határát súrolóan buta és értetlen gyereknek, hol pedig számító kis minifelnőttnek tartanak. (A regény egyik érdekessége amúgy az, hogy ezt időnként valóban nem valami könnyű eldönteni.)

Tovább

Címkék: angol nyelvű, henry james, 2013 február