Vladimir Nabokov regénye ál-önéletrajz (-féleség), melynek főhőse és elbeszélője az orosz-amerikai író, Vagyim Vagyimovics N. A könyvben az emigráns író élettörténetét (és írói karrierjének folyását) követhetjük nyomon, onnantól kezdve, hogy huszonéves korában Franciaországban megismeri első feleségét (a háromból vagy négyből – a narrátor nem biztos benne, hány volt valójában), egészen idős koráig, amikor a már régóta Amerikában élő és rendkívül sikeres író megkéri utolsó (talán negyedik) feleségének a kezét.

Vagyim Vagyimovics sok tekintetben egészen olyan, mint Nabokov maga, máskor egyáltalán nem hasonlít rá, személyiségének és életútjának egyes elemei pedig (az igazi) Nabokov (fiktív) regényhőseit juttathatják eszünkbe. Csak néhány példát mondanék: Vagyim Vagyimovics, akárcsak Nabokov, oroszul és angolul is írt könyveket, s a regény elején elolvashatjuk műveinek jegyzéket – a fiktív könyvcímek pedig hol nyíltan, hol burkoltabban utalnak Nabokov egyes műveire, vagy azok címére. Vagy említhetem azt is, hogy a narrátornak van egy lánya, Bel (Isabel, nem pedig Annabel), akivel sokáig semmiféle kapcsolata nincs, ám amikor úgy alakul, hogy a serdülő lány hozzáköltözik, apa és lánya egy ideig majdnem pontosan úgy élnek, mint ahogy Humbert Humbert élt Lolitával.

Mielőtt még bármi mást is mondanék, gyorsan le akarom írni, hogy ez a könyv elbűvölő és zseniális. S mielőtt még bármit is írnék arról, hogy miért találom elbűvölőnek és zseniálisnak, a rend kedvéért leírom, hogy miről szól.

Van egy E/2-ben megszólított-megjelenített Olvasó (vagyis egy te, vagyis én), aki épp Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó címűt kezdi olvasni. Kényelembe helyezkedik, kizárja a külvilágot, és az új könyvébe mélyed. A történet izgalmas, kalandos; rejtélyeket, szerelmeket, összeesküvéseket sejtet. Ám ahogy az Olvasó az első ív végére ér, kiderül, hogy a kötet hibás: csupa első ívből lett összefűzve. Másnap visszaviszi a könyvet a boltba, hogy kicseréltesse, de kiderül, hogy a könyv összes példánya hibás: egy másik író regényének az ívei kerültek a kötetekbe – így hát, mivel az Olvasót az a történet érdekli, amibe belekezdett, s mindegy neki, hogy azt Calvino írta-e vagy valaki más, a másik író művéből kér egy példányt.

Mielőtt még távozna, megismerkedik Ludmillával, az Olvasónővel, aki épp ugyanezzel a problémával jött a könyvesboltba. Olvasó és Olvasónő beszélgetésbe elegyedik, s az Olvasó elkéri Ludmilla telefonszámát, hogy elérhesse őt, ha netán kiderül, hogy a könyvvel további probléma adódik. S adódik is, természetesen – egyrészt ez egy másik regény, nem az, amit elkezdtek, másrészt pedig az új történet is töredékesnek bizonyul, úgyhogy Olvasó és Olvasónő együtt kezdenek nyomozni, hogy felleljék mind az eredetileg elkezdett történetet, mind pedig az újat, amely legalább olyan izgalmas, mint az elsőnek elkezdett regény. De minden könyv újabb könyvhöz vezet, s az elkezdett történetek (amelyeket én, az olvasó az Olvasóval együtt olvasok, és ugyanolyan kíváncsi vagyok a folytatásukra, mint ő) minduntalan félbeszakadnak, és nem úgy tűnik, hogy valaha is sikerül megtalálni azt a regényt, amelyre Olvasó és Olvasónő annyira vágynak.

A Kölykök Patti Smith és a képzőművész Robert Mapplethorpe kapcsolatáról-barátságáról szól; meg arról, hogy hogyan lettek ők ketten művészek; meg arról, hogy milyen volt a fiatal művészek élete a 60-as évek végén és a 70-es években New Yorkban.

Kezdem a művésszé válás témájával. Igen keveset tudok arról, miként lesz valaki művész (sejtéseim azért vannak), de ahogy Patti Smith leírja az első idevágó emlékét, abból már sejthető, hogy mindig is megvolt benne az az indíttatás, hogy alkosson valamit. Ez az első emlék a következő: elmeséli, hogy kislány korában egyszer az anyjával sétált, s egyszer csak meglátott egy hattyút. Sosem látott még hattyút, de rögtön izgalomba jött tőle, s az anyja, érezve a lány izgatottságát, azt mondta: ez egy hattyú. A kislány Patti azonban úgy érezte, ez a szó nem elég jó, nem elég pontos, s hatalmába kerítette a sóvárgás, hogy mondjon valamit a hattyúról, hogy megtalálja a megfelelő kifejezésmódot arra, hogy leírja azt, amit lát.

Ezután persze még sok évnek kellett eltelnie, mire Patti Smith megtalálta a maga kifejezőeszközeit, de nekem úgy tűnik, hogy már kislányként benne volt a lehetőség, hogy később majd művész legyen. Ez persze egyáltalán nem ment könnyen és gyorsan, meg ő maga sokszor nem is volt biztos benne, hogy rendelkezik a kellő tehetséggel és kitartással.

Jó rég nem olvastam már Agatha Christie-könyvet, de emlékszem, hogy amikor sokat olvastam tőle (tizenévesen), mindig jobban kedveltem a Poirot-történeteket, mint a Miss Marple-féléket. Erről a regényről eredetileg egyáltalán nem tudtam, hogy miféle, viszont tetszett a címe, és az gyakran épp elég ahhoz, hogy el akarjak olvasni egy könyvet, úgyhogy természetesen ezt is elolvastam, annak ellenére, hogy, mint kiderült, ez Miss Marple-történet. És tetszett is, bár ez nem annyira Miss Marple érdeme, hiszen az éles eszű, mindig mindenkiről rosszat feltételező, ugyanakkor cseppet sem cinikus hölgyet, aki itt is csak úgy mellékesen oldja meg a rejtélyt, aligha nevezhetném a könyv legfontosabb szereplőjének.

A legfontosabb szereplő maga Bertram Szálló, a jó hírű, szolidan elegáns, századeleji hangulatot idéző, árasztó és újrateremtő (luxus)szálloda – elszegényedett, ám a látszatra nagyon is adó arisztokraták, elvarázsolt egyházi személyiségek és egy kis (tán sosem-volt dolgok iránti) nosztalgiára vágyó idős hölgyek és urak kedvelt szálláshelye. A szálló igazi szimulákrum-világ, egy kis Disneyland az 50-es évek Angliájában – itt minden hamisítvány, másolat, vagy élő vagy élettelen díszlet: a világ legtökéletesebb szobalánya valójában nem is szobalány, hanem színésznő; a hajdan jobb napokat látott előkelőségek az ötven évvel korábbi áron kapják a teát, hiszen a bevételkiesést bőven kompenzálják azzal, hogy jelenlétükkel arisztokratikus légkört teremtenek a szállóban; a hotel által nyújtott valódi luxus úgy van megcsinálva, hogy az még véletlenül se tűnjön luxusnak; és – bár ez nincs leírva – még az is lehet, hogy a mindenki által magasztalt vajas sütemények és igazi piros eperlekvárok is műanyagból vannak.

Már a fülszövegben is a szereplők között bonyolódó drámákról és megoldhatatlan problémákról beszélnek, és némiképp rejtélyes, baljóslatú, krimihangulatot keltő módon írnak a történetről és főleg annak végkifejletéről, de a hátsó borítót nem nézve, csak magát a szöveget olvasva is igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ennek a könyvnek nem lehet jó vége.

A történet három párról szól, amelyek tagjai mindenféle rokoni, (ex-)házastársi, (volt) szeretői kapcsolatokban állnak egymással. Az egyik pár tagjai, Victor és Lizzy kellemes nyárutói vendégséget rendeznek a nyaralójukban. Meghívják magukhoz Victor volt feleségét és a nő új partnerét, illetve Lizzy nővérét és az ő férjét. A vendégséghez leginkább Victor ragaszkodik, s a legapróbb részletekig megtervezi a nap eseményeit (érkezés délelőtt; könnyű ebéd; fürdőzés; iszogatás; stb.), hogy minden tökéletes legyen. De még az irányítás- és szervezésmániás Victor sem látja előre, hogy a csudálatos vasárnapon ki mennyire engedi majd el magát az ital hatására; hogy ki kezd majd el furkálódni, illetlenül kíváncsiskodni vagy múlt-felhánytorgatni; hogy ki lép majd váratlanul szövetségre a társaság valamely tagjával; vagy hogy ki milyen (talán téves) következtetéseket von majd le a többiek iránta és egymás iránt tanúsított viselkedéséből – úgyhogy az evős-ivós-pihenős vasárnap végül korántsem lesz mindenki számára olyan önfeledt szórakozás, mint ahogy azt Victor megálmodta.

Meg vagyok őrülve a jó címekért. Sokszor elég megpillantanom egy regénycímet, és rögtön azt a könyvet akarom olvasni, anélkül hogy bármi mást tudnék róla. Ezzel a könyvvel is így voltam: a címe – és a csodásan visszafogott, finoman melankolikus, nagyvárosi-szerelmes hangulatú borítója – azonnali vágyat keltett bennem. Az ilyesféle hirtelen vágyódások alapján elolvasott könyvek általában mindig tetszenek is, és ez most is így volt.

Az Így veszíted el egy összefüggő novellákból összeálló regényféleség, amelynek középpontjában egy Amerikában élő „tipikus” (?) dominikai bevándorló család áll. A főszereplő (és egy kivételével az összes történet hol E/1-ben, hol E/2-ben beszélő narrátora) Yunior, a fiatalabbik fiú a családban, s a történetek legfőképpen az ő szerelmi-érzelmi ügyeiről szólnak: a kötetnyitó Nap, hold, csillagok c. novella például arról, hogy hogyan végződik a kapcsolata a barátnőjével, akit megcsalt, majd utána alig győzött a bocsánatáért könyörögni; az Alma c. rövidke novella egy másik Yunior-románc másféle végét írja le; a Miss Lola című meg arról az időszakról szól, amikor a még középiskolás fiú egy nála jóval idősebb nővel szerzett bőséges szexuális tapasztalatokat. Van egy-két olyan történet is, ahol a hangsúly más szereplőkön van, mint például a Nilda című, amely Yunior bátyjáról és az ő barátnőjéről szól, de még ezekben a novellákban is inkább arról van szó, hogy a narrátor hogyan élte meg mások kapcsolatát.

Vladimir Nabokov regénye első ránézésre egy egyszerű szerelmiháromszög-história (már amennyiben bármiféle szerelmiháromszög-történetet lehet egyszerűnek nevezni). Franz, a félszeg, ügyetlen, furcsán érzékeny vidéki fiatalember Berlinbe utazik, hogy munkát vállaljon nagybátyja, a harsány, joviális, kissé szétszórt Dreyer férfidivatáru-üzletében. Az idősebb rokon kedélyes, barátságos nemtörődömséggel fogadja unokaöccsét, akiről rögtön megállapítja, hogy csak egy ártalmatlan, jóravaló balek – de ebben jócskán téved. Franz a Dreyer-villa rendszeres vendége lesz, és rövidesen viszonyba kezd nagybátyja hűvösen elegáns, vonzó feleségével, Marthával – vagyis inkább hagyja, hogy a férje előtt frigidnek mutatkozó, valójában viszont nagyon is buja, már-már kielégíthetetlenül kéjsóvár Martha belerángassa egy viszonyba, amelyet ő maga valószínűleg sosem mert volna kezdeményezni.

A többé-kevésbé kötetlen kalandnak induló affér azonban hamarosan komolyabbá válik, és a semmitől vissza nem riadó szerelmesek elhatározzák, hogy boldogságuk beteljesülése érdekében megszabadulnak a – sajnos – túlságosan is jó egészségnek örvendő, minden balszerencsét sértetlenül megúszó Dreyertől, aki után szép örökség maradna a gyászoló özvegyre – de természetesen semmi sem úgy alakul, ahogy azt a gyilkosságok megtervezésében és kivitelezésében teljes mértékben járatlan párocska kigondolta.

Nagyjából 13 és ¾ éves lehetettem, amikor először olvastam ezt a könyvet, úgyhogy természetesen már semmire sem emlékeztem belőle, csak arra, hogy tetszett. Most újraolvastam, és most is nagyon tetszett.

Egyrészt azért, mert ez a könyv tényleg hangosan-vihogós. Adrian Mole, a közepesen-lúzer kamaszfiú – akinek élete folyamatos küzdelem a pattanások, a nemtörődöm szülők, a család kezelhetetlen kutyája, az őt piszkáló iskolai vagány, meg úgy egyáltalán: az egész angolvalóság ellen – számomra igen ellenállhatatlan, visszafogott, lazán önfikázó és (nem feltétlenül szándékosan) ironikus humorral tud mesélni élete minden nehézségéről, amelyek némelyikét amúgy tényleg nem lehetne annyival elintézni, hogy ez csak holmi kamasznyavalygás. Mondom, Adrian Mole szerintem eszementen vicces, de ezt nyilván azért is gondolom így, mert alapvetően igencsak kedvemre van a fapofával előadott, tiszteletlen (angol) humor, amit ez a srác is művel. (És bár nem tartozik szorosan ide, de a könyv kapcsán végiggondoltam, hogy miket olvastam az elmúlt pár hónapban, és feltűnt, hogy mostanában kizárólag angol regényeken vihogtam hangosan. Azt nem tudom, ez jelent-e valamit, mindenesetre – nekem – érdekes.)