Jennifer Egan: Out of Body
Jennifer Egan műveiről és/vagy E/2-ben elbeszélt történetekről írva már többször áradoztam röviden arról, hogy mennyire eszméletlenül jó ez a novella, úgyhogy mesélek róla külön is, mert most megint újraolvastam (negyedszer), és még mindig ugyanazt gondolom: az Out of Body zseniális. (A poszt meg spoileres.)
A novella egy egyetemista társaságról szól, s egy tragikus véget érő délután-éjszaka-hajnal történetét meséli el. (Bár azt nem lehet egyértelműen eldönteni, pontosan mennyire tragikus a végkifejlet, s melyik szereplő számára alakulnak legrosszabbul a dolgok.) Az Out of Body szereplői nem éppen azok a „tipikus” boldog-amerikai egyetemista fiatalok, ellenkezőleg, a saját magukhoz és a többiekhez fűződő viszonyaik is meglehetősen feszültek és törékenyek: a főszereplő-narrátor, Rob nemrég tért vissza New Yorkba Floridából, ahol a majdnem-sikeres öngyilkossági kísérlete után lábadozott; a fehér Lizzie és a fekete Bix nem tölthetik nyugodtan együtt az időt, mert Lizzie szülei nem tűrhetik, hogy a lányuknak néger fiúja legyen; Drew és Sasha meg feltehetően csak azért vannak meg egész jól egymással, mert Drew nem tud pár titkot Sasha múltjáról, amiket Rob – aki Sasha bizalmasa, és korábban a lány kamu-pasija is volt, amíg fel nem bukkant Drew – viszont igen.
A történet kezdetén ez az öt ember együtt szívja a hasist Lizzie és Bix lakásán, de a hangulat meglehetősen feszélyezett – mióta ugyanis Rob (nem részletezett, bár sejthető okokból) öngyilkosságot kísérelt meg, senki nem tud fölengedni a társaságában, s mindenki kötelességének tartja, hogy óvja őt saját magától. Rob természetesen nehezményezi, hogy úgy bánnak vele, mint egy hülyegyerekkel, és félig önkéntelenül, félig pedig nagyon is szándékosan mindent megtesz azért, hogy elidegenítse magától a barátait, vagy legalábbis azért, hogy a „minden rendben van, Rob”-féle kényszeredett műmosolyok helyett valódi érzelmeket váltson ki belőlük.
A nem túl jó hangulatú délután után aztán a társaság szétszéled, majd az éjszaka-hajnal folyamán a szereplők más-más kombinációkban találkoznak újra. Rob először Sashával tölti az időt, majd Sasha, Rob és Drew elmennek egy koncertre, ami után a lány dühösen lelép, mert úgy találja, hogy a fiúk túlságosan is be vannak állva. Ezután a két srác összetalálkozik Bixszel, akivel tovább buliznak, végül pedig Rob és Drew ketten maradnak a kora tavaszi hajnalban az East River partján – a felállás elég egyértelmű: bár Rob és Drew – elvileg – haverok, végig érezhető az ellenségeskedés köztük, mivel mindketten ugyanazt a nőt akarják. De Jennifer Egan persze nem westernt vagy „hagyományos” leszámolós történetet írt, úgyhogy a tragikus végkifejlet, amit már említettem, jelen esetben nem feltétlenül azt jelenti, hogy a folyóparti összecsapás (vagyis egy részeg-bedrogozott szócsata, amelynek során Rob szándékosan-kétségbeesetten kifecsegi a titkokat, amiket addig csak ő tudott Sasháról) végén az egyik fiú ottmarad holtan.
Jelentheti egyébként azt is, de önmagában olvasva a novellát szerintem ezt nem lehet biztosan tudni. Hogy pontosan mi történik azon a hajnalon, az csak az írónő A Visit from the Goon Squad c., összefüggő novellákból álló szuperjó regényének egy másik fejezetéből derül ki. Az Out of Body ennek a regénynek az egyik fejezete, de külön is megjelent, s én úgy olvastam először. S a történet már akkor is összetörte a szívemet, amikor még nem olvastam a regényt, és nem tudtam a könyv egy másik fejezetéből, hogy pontosan hogyan végződött az éjszaka, amit ez a novella leír. Vagyis: az Out of Body, annak ellenére, hogy egy regény része, tényleg működik önmagában is, s tökéletesen lezárt, egész történet, még úgy is, hogy a végkifejlete korántsem egyértelmű.
S hogy úgy egyébként miért olyan jó ez a novella: főképp az elbeszélésmódja miatt, vagyis azért, mert a kevéssé hagyományosnak számító (és nyilván írtam már: általam igen-igen kedvelt) E/2-es narrációnak itt értelme is van, ami nem mondható el minden E/2-es történetről, amit ismerek. Szerintem ez az elbeszélésmód két dologra használható remekül: vagy arra, hogy a „te” megszólítás hatására úgy érezzem, az a te tényleg én vagyok (ezt éri el például Mike Kleine a Mastodon Farm c. kisregényében), vagy pedig arra, hogy megmutassa a narrátor önmagától-elidegenedettségét, azt, hogy az énjét „te”-ként kezeli-érzékeli.
A novella egy egyetemista társaságról szól, s egy tragikus véget érő délután-éjszaka-hajnal történetét meséli el. (Bár azt nem lehet egyértelműen eldönteni, pontosan mennyire tragikus a végkifejlet, s melyik szereplő számára alakulnak legrosszabbul a dolgok.) Az Out of Body szereplői nem éppen azok a „tipikus” boldog-amerikai egyetemista fiatalok, ellenkezőleg, a saját magukhoz és a többiekhez fűződő viszonyaik is meglehetősen feszültek és törékenyek: a főszereplő-narrátor, Rob nemrég tért vissza New Yorkba Floridából, ahol a majdnem-sikeres öngyilkossági kísérlete után lábadozott; a fehér Lizzie és a fekete Bix nem tölthetik nyugodtan együtt az időt, mert Lizzie szülei nem tűrhetik, hogy a lányuknak néger fiúja legyen; Drew és Sasha meg feltehetően csak azért vannak meg egész jól egymással, mert Drew nem tud pár titkot Sasha múltjáról, amiket Rob – aki Sasha bizalmasa, és korábban a lány kamu-pasija is volt, amíg fel nem bukkant Drew – viszont igen.
A történet kezdetén ez az öt ember együtt szívja a hasist Lizzie és Bix lakásán, de a hangulat meglehetősen feszélyezett – mióta ugyanis Rob (nem részletezett, bár sejthető okokból) öngyilkosságot kísérelt meg, senki nem tud fölengedni a társaságában, s mindenki kötelességének tartja, hogy óvja őt saját magától. Rob természetesen nehezményezi, hogy úgy bánnak vele, mint egy hülyegyerekkel, és félig önkéntelenül, félig pedig nagyon is szándékosan mindent megtesz azért, hogy elidegenítse magától a barátait, vagy legalábbis azért, hogy a „minden rendben van, Rob”-féle kényszeredett műmosolyok helyett valódi érzelmeket váltson ki belőlük.
A nem túl jó hangulatú délután után aztán a társaság szétszéled, majd az éjszaka-hajnal folyamán a szereplők más-más kombinációkban találkoznak újra. Rob először Sashával tölti az időt, majd Sasha, Rob és Drew elmennek egy koncertre, ami után a lány dühösen lelép, mert úgy találja, hogy a fiúk túlságosan is be vannak állva. Ezután a két srác összetalálkozik Bixszel, akivel tovább buliznak, végül pedig Rob és Drew ketten maradnak a kora tavaszi hajnalban az East River partján – a felállás elég egyértelmű: bár Rob és Drew – elvileg – haverok, végig érezhető az ellenségeskedés köztük, mivel mindketten ugyanazt a nőt akarják. De Jennifer Egan persze nem westernt vagy „hagyományos” leszámolós történetet írt, úgyhogy a tragikus végkifejlet, amit már említettem, jelen esetben nem feltétlenül azt jelenti, hogy a folyóparti összecsapás (vagyis egy részeg-bedrogozott szócsata, amelynek során Rob szándékosan-kétségbeesetten kifecsegi a titkokat, amiket addig csak ő tudott Sasháról) végén az egyik fiú ottmarad holtan.
Jelentheti egyébként azt is, de önmagában olvasva a novellát szerintem ezt nem lehet biztosan tudni. Hogy pontosan mi történik azon a hajnalon, az csak az írónő A Visit from the Goon Squad c., összefüggő novellákból álló szuperjó regényének egy másik fejezetéből derül ki. Az Out of Body ennek a regénynek az egyik fejezete, de külön is megjelent, s én úgy olvastam először. S a történet már akkor is összetörte a szívemet, amikor még nem olvastam a regényt, és nem tudtam a könyv egy másik fejezetéből, hogy pontosan hogyan végződött az éjszaka, amit ez a novella leír. Vagyis: az Out of Body, annak ellenére, hogy egy regény része, tényleg működik önmagában is, s tökéletesen lezárt, egész történet, még úgy is, hogy a végkifejlete korántsem egyértelmű.
S hogy úgy egyébként miért olyan jó ez a novella: főképp az elbeszélésmódja miatt, vagyis azért, mert a kevéssé hagyományosnak számító (és nyilván írtam már: általam igen-igen kedvelt) E/2-es narrációnak itt értelme is van, ami nem mondható el minden E/2-es történetről, amit ismerek. Szerintem ez az elbeszélésmód két dologra használható remekül: vagy arra, hogy a „te” megszólítás hatására úgy érezzem, az a te tényleg én vagyok (ezt éri el például Mike Kleine a Mastodon Farm c. kisregényében), vagy pedig arra, hogy megmutassa a narrátor önmagától-elidegenedettségét, azt, hogy az énjét „te”-ként kezeli-érzékeli.
Jennifer Egan ez utóbbira használja az E/2-t ebben a novellában: az, hogy Rob E/2-ben beszél magáról, igen pontosan érzékelteti, hogy milyen mentális állapotban van röviddel az öngyilkossági kísérlete után – kívülről figyeli önmagát, nem is igazán tudja, mi az, hogy „önmaga”, és nem érti, mit miért tesz. (Ez a testen, énen kívüli érzés egyébként nemcsak Rob kapcsán jelenik meg a novellában: amikor például az ő visszaemlékezéséből kiderül, mi az a nagy titok, amit Sasha egyszer elmesélt neki, a lány is azt mondja magáról, hogy amikor azokat a dolgokat művelte [konkrétan: egy ideig kurválkodásból és lopásból tartotta fenn magát, miután középiskolás korában megszökött otthonról és Európába utazott egy fiú miatt], nem volt magánál, vagyis ő nem önmaga volt.)
A novella utolsó mondata pedig hátborzongató, végtelenül szívszorító és zseniális. Az utolsó mondatban az E/2-es narráció hirtelen E/1-esre vált, s ez olyan hatást kelt, mintha Rob testen kívüli élménye (végre) véget érne: a narrátor ismét képes lesz „én”-ként hivatkozni/gondolni önmagára, de – függetlenül attól, hogy mi történik a novella végén a testével, mert, mint mondtam, ez nem eldönthető – ekkor már mindenképpen késő, mert szinte biztos, hogy Sasha elárulása olyasmi, amit nem lehet megbocsátani.
S bár az Out of Body a legjobb és legkövetkezetesebb E/2-es történet, amit eddig olvastam (és már csak emiatt is csodálom), a novella csak úgy simán, a narrációt figyelmen kívül hagyva is jó (bár persze ezt nem érdemes figyelmen kívül hagyni). Jennifer Egan szerintem eleve képtelen rosszul írni, és kivételes módon tud helyeket, érzelmeket és hangulatokat ábrázolni. Csak egy példa – pár mondat a késő éjszakai New Yorkról:
„It's after two A.M., the hour when (it turns out) normal people go home to bed, and drunk, crazy, fucked-up people stay out. You don't want to be with those people.” (Elmúlt hajnali kettő. A normális emberek – mint kiderül – ilyenkor hazamennek aludni, és csak a részeg, őrült, elbaszott alakok maradnak a városban. Te nem akarsz velük tartani.)
Lehet, hogy csak elvakít a Jennifer Egan iránt érzett általános csodálatom és imádatom, de ez a két mondat szerintem mindent elmond arról, hogy milyen végtelenül sivár és tehetetlen érzés késő éjjel részegen flangálni egy városban – én meg nagyon bírom, amikor egy író ennyire pontosan el tud valamit mondani két mondatban. (És Jennifer Egan, a három könyve alapján, amit eddig olvastam tőle, mindig képes erre.)
(A novella elolvasható a Visit from the Goon Squad c. regényben, illetve megjelent a Best American Short Stories-antológia 2011-es kötetében.)
A novella utolsó mondata pedig hátborzongató, végtelenül szívszorító és zseniális. Az utolsó mondatban az E/2-es narráció hirtelen E/1-esre vált, s ez olyan hatást kelt, mintha Rob testen kívüli élménye (végre) véget érne: a narrátor ismét képes lesz „én”-ként hivatkozni/gondolni önmagára, de – függetlenül attól, hogy mi történik a novella végén a testével, mert, mint mondtam, ez nem eldönthető – ekkor már mindenképpen késő, mert szinte biztos, hogy Sasha elárulása olyasmi, amit nem lehet megbocsátani.
S bár az Out of Body a legjobb és legkövetkezetesebb E/2-es történet, amit eddig olvastam (és már csak emiatt is csodálom), a novella csak úgy simán, a narrációt figyelmen kívül hagyva is jó (bár persze ezt nem érdemes figyelmen kívül hagyni). Jennifer Egan szerintem eleve képtelen rosszul írni, és kivételes módon tud helyeket, érzelmeket és hangulatokat ábrázolni. Csak egy példa – pár mondat a késő éjszakai New Yorkról:
„It's after two A.M., the hour when (it turns out) normal people go home to bed, and drunk, crazy, fucked-up people stay out. You don't want to be with those people.” (Elmúlt hajnali kettő. A normális emberek – mint kiderül – ilyenkor hazamennek aludni, és csak a részeg, őrült, elbaszott alakok maradnak a városban. Te nem akarsz velük tartani.)
Lehet, hogy csak elvakít a Jennifer Egan iránt érzett általános csodálatom és imádatom, de ez a két mondat szerintem mindent elmond arról, hogy milyen végtelenül sivár és tehetetlen érzés késő éjjel részegen flangálni egy városban – én meg nagyon bírom, amikor egy író ennyire pontosan el tud valamit mondani két mondatban. (És Jennifer Egan, a három könyve alapján, amit eddig olvastam tőle, mindig képes erre.)
(A novella elolvasható a Visit from the Goon Squad c. regényben, illetve megjelent a Best American Short Stories-antológia 2011-es kötetében.)
