Már a fülszövegben is a szereplők között bonyolódó drámákról és megoldhatatlan problémákról beszélnek, és némiképp rejtélyes, baljóslatú, krimihangulatot keltő módon írnak a történetről és főleg annak végkifejletéről, de a hátsó borítót nem nézve, csak magát a szöveget olvasva is igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ennek a könyvnek nem lehet jó vége.

A történet három párról szól, amelyek tagjai mindenféle rokoni, (ex-)házastársi, (volt) szeretői kapcsolatokban állnak egymással. Az egyik pár tagjai, Victor és Lizzy kellemes nyárutói vendégséget rendeznek a nyaralójukban. Meghívják magukhoz Victor volt feleségét és a nő új partnerét, illetve Lizzy nővérét és az ő férjét. A vendégséghez leginkább Victor ragaszkodik, s a legapróbb részletekig megtervezi a nap eseményeit (érkezés délelőtt; könnyű ebéd; fürdőzés; iszogatás; stb.), hogy minden tökéletes legyen. De még az irányítás- és szervezésmániás Victor sem látja előre, hogy a csudálatos vasárnapon ki mennyire engedi majd el magát az ital hatására; hogy ki kezd majd el furkálódni, illetlenül kíváncsiskodni vagy múlt-felhánytorgatni; hogy ki lép majd váratlanul szövetségre a társaság valamely tagjával; vagy hogy ki milyen (talán téves) következtetéseket von majd le a többiek iránta és egymás iránt tanúsított viselkedéséből – úgyhogy az evős-ivós-pihenős vasárnap végül korántsem lesz mindenki számára olyan önfeledt szórakozás, mint ahogy azt Victor megálmodta.

A történet egyébként egy szigeten játszódik, s azzal indul, hogy Victor és Lizzy mindent előkészítenek a vendégségre, míg a leendő vendégek az otthonukban készülődnek, és válogatott idegeskedések, egymás-cseszegetések és feszengések (minek megyünk oda?, mit keresek én ott?, nem is ismerek a vendégek közül senkit) közepette végül elindulnak a szigetre. Ettől a könyv elejének teljesen olyan hangulata van, mint Agatha Christie Tíz kicsi néger c. regényének, s bár ez nem krimi, hanem – a hátsó borító szerint – mikrorealista regény, a szorongató, nyugtalanító Tíz kicsi néger-érzet a továbbiakban is megmarad, hiszen a szigeten töltött nap során a szereplők kénytelen-kelletlen (gyakran a többiek kevéssé ártatlan kérdéseinek és titok-kitapogató manővereinek hatására) szembenéznek a ballépéseikkel (ha nem is feltétlenül bűneikkel), vágyaikkal, negatív érzelmeikkel. S ahogy telik a nap, a társaság több tagját egyre inkább hatalmába keríti a paranoia: hogy a többiek szövetkeztek ellene, s hogy az egész vendégeskedés csupán azt az egyetlen aljas célt szolgálja, hogy őt kellemetlen helyzetbe hozzák, megalázzák, nevetségessé tegyék. (Igen ironikus egyébként, hogy a történet eleje felé az egyik szereplő kissé erőltetett vidámsággal kijelenti, hogy olyan lesz ez a nap a szigeten, mint valami vidám csoportterápia, ahonnan feltehetően mindenki úgy távozhat majd, hogy jobban ismeri önmagát. A regény végén, tudva, hogy kinek hogyan végződött a vendégség, érdemes visszagondolni arra, hogy melyik szereplő szájából hangzott el ez a mondat.)

S ahogy mindez meg van írva, az külön érdekes (és szerintem Lennart Frick ezt remekül csinálta): az eseményeket felváltva látni a hat szereplő szemszögéből, s a különböző nézőpontokból leírt történetet követve igen pontos képet kapunk arról, hogy ki hogyan látja magát és a többieket, ki mit akar (amit aztán vagy kimond, vagy nem), ki kinek akar keresztbe tenni, vagy hogy ki hiszi azt valaki másról, hogy keresztbe akar neki tenni. Emellett megismerjük minden szereplő balsejtelmeit, félelmeit, keserű érzéseit és idegesítő szokásait is – mind abból, ahogy ő maga beszél és megnyilvánul, mind pedig abból, ahogy erre a többiek reagálnak. Gondolom, leírva ez kicsit tán bonyolultan hangzik, de a regényben minden követhető, s minden szereplő van annyira egyéni (és egyénien elcseszett), hogy a nézőpontja is teljesen egyedi és a máséval összetéveszthetetlen legyen. Szóval igen jó (és nagyon jól megírt) könyv ez – végtelenül feszült, aprólékos, ön- és egymásmarcangolós, realista-játszmázós történet, amelyben mindenki csak vesztes lehet.