A Kölykök Patti Smith és a képzőművész Robert Mapplethorpe kapcsolatáról-barátságáról szól; meg arról, hogy hogyan lettek ők ketten művészek; meg arról, hogy milyen volt a fiatal művészek élete a 60-as évek végén és a 70-es években New Yorkban.

Kezdem a művésszé válás témájával. Igen keveset tudok arról, miként lesz valaki művész (sejtéseim azért vannak), de ahogy Patti Smith leírja az első idevágó emlékét, abból már sejthető, hogy mindig is megvolt benne az az indíttatás, hogy alkosson valamit. Ez az első emlék a következő: elmeséli, hogy kislány korában egyszer az anyjával sétált, s egyszer csak meglátott egy hattyút. Sosem látott még hattyút, de rögtön izgalomba jött tőle, s az anyja, érezve a lány izgatottságát, azt mondta: ez egy hattyú. A kislány Patti azonban úgy érezte, ez a szó nem elég jó, nem elég pontos, s hatalmába kerítette a sóvárgás, hogy mondjon valamit a hattyúról, hogy megtalálja a megfelelő kifejezésmódot arra, hogy leírja azt, amit lát.

Ezután persze még sok évnek kellett eltelnie, mire Patti Smith megtalálta a maga kifejezőeszközeit, de nekem úgy tűnik, hogy már kislányként benne volt a lehetőség, hogy később majd művész legyen. Ez persze egyáltalán nem ment könnyen és gyorsan, meg ő maga sokszor nem is volt biztos benne, hogy rendelkezik a kellő tehetséggel és kitartással.

Patti Smith 1967-ben érkezett New Yorkba, teljesen pénztelenül, csak annyit tudott, hogy nem akar otthon gyári munkás lenni. Egy darabig az utcán csövezett, majd sikerült munkát találnia, és nem sokkal később megismerkedett Robert Mapplethorpe-pal, akivel rögtön életre szóló barátságot és szövetséget kötöttek, s azonnal össze is költöztek. Mapplethorpe akkor még szintén ismeretlen volt, de Patti Smith-szel ellentétben neki sosem voltak kétségei afelől, hogy jó-e, amit csinál, és nagyon bízott magában. Smith és Mapplethorpe együtt alkottak, folyamatosan támogatták és inspirálták egymást, és aztán az évek során lassan sikerült is bekerülniük a New York-i művészvilágba, és végül sikeressé váltak.

De a Kölykök nem valami klasszikus amerikai siker-tanmese, aminek az a lényege, hogy a szegény-de-tehetséges vidéki ifjú és ifjú lány a kitartó munka eredményeként feljut a csúcsra – ahhoz nagyon is személyes, intim és őszinte ez a könyv, és mellesleg Patti Smith sosem becsüli alá a szerencse és a véletlenek szerepét. Itt most nem arra gondolok, hogy „jókor kell lenni jó helyen”, hanem arra, hogy milyen sokat számíthat, hogy valaki a kellő pillanatban – amikor épp elbizonytalanodik, amikor épp nem tudja, mi értelme van annak, amit csinál, amikor épp válságban van – megkapja valakitől azokat a szavakat, azt a biztatást, inspirációt vagy útmutatást, amire szüksége van.

S már csak azért sem tipikus sikersztori ez, mert Smith sokáig azt sem tudta, számára mi lenne a „csúcs”. Persze Robert Mapplethorpe-nak is időbe telt, mire eljutott addig, hogy a fotózásra koncentráljon, Patti Smith viszont tényleg meglehetősen kacskaringós utat járt be, mielőtt énekesnő lett. Különösen érdekesek ennek az útnak az állomásai, és az, hogy hogyan jött rá, hogy mi az, amit tud és akar csinálni, és mi az, amit nem. Játszott például néhány színdarabban is, s a színészi próbálkozásaiból végül azt a tapasztalatot szűrte le, hogy szívesen áll színpadon, viszont nem szeret más bőrébe bújni, nem szereti a való életbeli és a művészi személyiségét elkülöníteni egymástól, s el is határozta, hogy legközelebb már csak akkor áll színpadra, ha saját magát adhatja.

A művésszé válás nehézségei mellett a Kölykök másik fontos témája – lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem – Patti Smith és Robert Mapplethorpe kapcsolata. A könyv kettőjük kb. két évtizedes barátságának állít emléket, s eleve azért is íródott, mert Mapplethorpe a halála előtt megígértette Smith-szel, hogy egyszer majd megírja a történetüket. S ahogy Smith megírta ezt, az nagyon szép. Az egész könyv nagyon finom, de a Mapplethorpe-pal való kapcsolatáról szóló részletek különösen tiszták, őszinték, gyengédek – erről nem is írok bővebben, mert az én szavaim erre nem lehetnek olyan jók, mint Patti Smith szavai.

Egyébként Patti Smith a 60-as és 70-es években nyilvánvalóan nemcsak a saját alkotásaival és Robert Mapplethorpe-pal volt elfoglalva – bár meglehetősen visszahúzódó volt és nem érezte jól magát nagy társaságban, azért lassanként így is elég jól megismerte az akkori New York-i művészvilág ikonikus helyeit (a számtalan művésznek otthont adó Chelsea Hotelt, ahol egy ideig Mapplethorpe-pal laktak, és a Max’s nevű bárt, ami Andy Warhol társaságának törzshelye volt) és alakjait – zenészeket, költőket, drámaírókat (pl. Allen Ginsberget, Jim Carrollt, Gregory Corsót, William S. Burroughs-t, Sam Shepardot stb.). A róluk, meg úgy általában az akkori New York-i életről szóló visszaemlékezések és történetek néha humorosak, néha igen szomorúak, de mindig nagyon élők és izgalmasak, úgyhogy Patti Smith könyvéből az is egyértelműen kiderül, hogy tényleg nem semmi élmény és tapasztalat lehetett akkor és ott fiatal alkotónak lenni.

Egyébként Patti Smith csodálatosan ír, mindenről; érzelmes, józan és átszellemült egyszerre. Nagyon szép ez a könyv, és teljesen érzelgésmentes – jó olvasni.

(Kép: Eden & Hrabal)