Mielőtt még bármi mást is mondanék, gyorsan le akarom írni, hogy ez a könyv elbűvölő és zseniális. S mielőtt még bármit is írnék arról, hogy miért találom elbűvölőnek és zseniálisnak, a rend kedvéért leírom, hogy miről szól.

Van egy E/2-ben megszólított-megjelenített Olvasó (vagyis egy te, vagyis én), aki épp Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó címűt kezdi olvasni. Kényelembe helyezkedik, kizárja a külvilágot, és az új könyvébe mélyed. A történet izgalmas, kalandos; rejtélyeket, szerelmeket, összeesküvéseket sejtet. Ám ahogy az Olvasó az első ív végére ér, kiderül, hogy a kötet hibás: csupa első ívből lett összefűzve. Másnap visszaviszi a könyvet a boltba, hogy kicseréltesse, de kiderül, hogy a könyv összes példánya hibás: egy másik író regényének az ívei kerültek a kötetekbe – így hát, mivel az Olvasót az a történet érdekli, amibe belekezdett, s mindegy neki, hogy azt Calvino írta-e vagy valaki más, a másik író művéből kér egy példányt.

Mielőtt még távozna, megismerkedik Ludmillával, az Olvasónővel, aki épp ugyanezzel a problémával jött a könyvesboltba. Olvasó és Olvasónő beszélgetésbe elegyedik, s az Olvasó elkéri Ludmilla telefonszámát, hogy elérhesse őt, ha netán kiderül, hogy a könyvvel további probléma adódik. S adódik is, természetesen – egyrészt ez egy másik regény, nem az, amit elkezdtek, másrészt pedig az új történet is töredékesnek bizonyul, úgyhogy Olvasó és Olvasónő együtt kezdenek nyomozni, hogy felleljék mind az eredetileg elkezdett történetet, mind pedig az újat, amely legalább olyan izgalmas, mint az elsőnek elkezdett regény. De minden könyv újabb könyvhöz vezet, s az elkezdett történetek (amelyeket én, az olvasó az Olvasóval együtt olvasok, és ugyanolyan kíváncsi vagyok a folytatásukra, mint ő) minduntalan félbeszakadnak, és nem úgy tűnik, hogy valaha is sikerül megtalálni azt a regényt, amelyre Olvasó és Olvasónő annyira vágynak.

Szóval ez a regény posztmodern, és meta-irodalom, és nekem nagyon tetszik. Amúgy sincs bajom a metafikcióval meg semmiféle meta-dologgal, és kedvelem az öncélú metázásokat is, amik engem kizárnak és amiknek a lényege mintha csak az volna, hogy az író ki akar velük próbálni valamit, tekintet nélkül a következményekre. Szeretek ilyesmiket is olvasni, szeretem nézni, ahogy valaki hülyéskedik és kizárólag a saját élvezetére csinál vagy ír valamit. De Calvino ennél udvariasabb, vagy éppen dörzsöltebb. Ő nem zár ki a metázásából, sőt egyenesen engem tesz meg metaregény-főszereplőnek: kalandornak, felfedezőnek, nyomozónak, friss szerelmesnek (Olvasónak vagy Olvasónőnek – én mindkettő vagyok egyszerre), és azt mondja: ez te vagy – én meg (mivel régtől fogva hatalmas vonzerővel bír számomra minden könyv, ami azt mondja nekem: te) az első oldaltól kezdve örömmel elfogadom ezt a szerepet. (Harmadik olvasásra is. És a további olvasások alkalmával is el fogom fogadni, ebben biztos vagyok.)

Jó volna tudni, tulajdonképpen mi olyan rettentő csábító és az első pillanattól kezdve elragadó abban, ha egy könyv úgy kezdődik, mint ez: leírja, hogy épp olvasni kezdek; javasolja, hogy nyújtsam ki-polcoljam fel a lábam (amit a javaslat hatására rögtön meg is teszek, bár valószínűleg amúgy is ezt tenném pár percen belül, amint kezdem kényelmesen érezni magam az éppen elkezdett könyvvel-könyvben); felszólít, hogy még most, idejében gondoskodjak a testi szükségleteimről; és még azt is elmondja, hogy milyen érzésekkel és várakozásokkal fogok neki az olvasásnak. (Nem megmondja, hogy milyen érzésekkel és várakozásokkal kellene nekifognom; hanem elmondja-leírja azokat az érzéseket és várakozásokat, amelyek valóban megvannak bennem.)

Nem vagyok benne biztos, mi olyan vonzó ebben. Lehet, hogy ennyire szeretek magamról olvasni, főszereplő lenni. Vagy szimplán lenyűgöz az, hogy az író figyel rám és – úgy tűnik – ismer engem mint olvasó(nő)t. Vagy talán azért bűvöl ez el, mert azt az illúziót nyújtja, hogy benne vagyok a könyvben/történetben; hogy én te vagyok, de közben mégis önmagam; vagy azt az illúziót, hogy kint is vagyok, meg bent is – figyelek a könyvre, és figyelek magamra, amint figyelek a könyvre. Vagy lehet, hogy az vonz, hogy a könyv azzal kecsegtet: megtudom majd belőle, miért és hogyan olvasok, és hogy mi a jó az olvasásban – hiszen Calvino mintha már az első mondattól fogva tudná mindazt a könyvekhez való viszonyulásomról, amit én sokszor csak homályosan érzek. (Az Olvasó és az Olvasónő nyomozásához kapcsolódó elmélkedésekből egyébként tényleg nagyon sok mindent megtudok erről is.)

Azt mondtam, Calvino igen előzékeny, hiszen mindig gondoskodik róla, hogy – bármilyen abszurd fordulatokat vesznek is az események – a könyvbeli te én maradhassak. De igazából nem is udvariasság ez, hanem inkább végtelenül cseles és okos hülyítés-és-hülyülés, ami E/3-ban is működne, de sokkal jobban működik attól, hogy E/2-ben van megírva. Tudom, hogy a regénybeli regények félbeszakadnak, mégis mindig elengedem magam, és beleélem magam a töredékekbe. Tudom, hogy Calvino tisztában van azzal, hogy ez fog történni (ő meg, gondolom, tudja, hogy én ezt tudom róla). Tudom, hogy olvasás közben konkrétan egyedül vagyok, de hagyom, hogy Calvino elhitesse velem, hogy mégsem. (Hiszen hogy lehetnék egyedül, miközben ezt a könyvet olvasom, amely nemcsak gondolatokat ébreszt és érzéseket kelt, hanem rögtön reagál is mindarra, amit az olvasása közben gondolok és érzek – és nem azért, mert a szöveg sablonos és emiatt sablonérzelmeket, -gondolatokat kelt bennem, amelyekre aztán könnyű reagálnia; és nem is azért, mert én adok sablonreakciókat egy nagyon okos író nem-sablonos szövegére, amelyekre a nagyon okos írónak szintén könnyű válaszolnia.)

Szóval, tudom én, hogy Calvino nemcsak a szövegével játszik, hanem velem is – de ez nem baj, van az a fajta hülyítés, amit egyáltalán nem veszek rossz néven, hanem nagyon élvezem és szívesen és aktívan részt veszek benne. És egyébként is: ha már posztmodernül agyaskodunk-hülyülünk, akkor annak szerintem az a létező legjobb, legszórakoztatóbb, leginkább felemelő módja, ha együtt csináljuk (az író meg az olvasó[nő]).