Úgy rémlik, olvastam már ezt a gyűjteményt valamikor gyerekkoromban, de persze nem emlékeztem az egyes írásokra, mint ahogy arra sem, hogy Mark Twainnek ilyen éles szeme, ilyen fejlett kritikai érzéke és ilyen gazdag humora van. Nem ártott tehát az újraolvasás, főleg mivel úgy érzem, hogy felnőttként jobban lehet értékelni Twain humorának különböző fajtáit és árnyalatait. (Mellesleg nekem csak most tűnt fel – hiszen eddig alig olvastam valamit Mark Twaintől –, hogy Kurt Vonnegut valószínűleg jó sokat tanulhatott tőle, és nemcsak a humorról.)

Ebből a vidám történeteket, kifordított tanmeséket, az amerikai folklórban olyannyira jellegzetes, eltúlzott-hihetetlen meséket (tall tale – nem tudom, mi ennek a pontos magyar megfelelője) és gyilkos humorral megírt közéleti korképeket tartalmazó gyűjteményből úgy tűnik, Mark Twainnek az élet minden területével kapcsolatban volt valamilyen éles meglátása, vagy odavágó tapasztalata, s a véleményét és tapasztalatait hol (ön)ironikus, hol kíméletlenül szatirikus, hol csak kicsit csipkelődő humorral írta le. Ráadásul úgy, hogy nem ismételte önmagát.

Ulisse, eme 21. századi (kevéssé) leleményes Odüsszeusz életében valahogy semmi sincs rendben. A férfi a Forge nevű kis könyvkiadóban dolgozik, és mivel álmatlanságtól szenved, az éjszakákat a kiadóba özönlő, általában vacakabbnál vacakabb gépiratok olvasásával tölti, a nappalokat pedig azzal, hogy a főnökét, a hirtelen dührohamokra hajlamos Vulcanust próbálja leszerelni, igyekszik ellenállni a dögös szerkesztőségi titkárnő, Circe csábításának, és úgy egyáltalán: próbál boldogulni a modern világ mindennapi káoszában – kevés sikerrel.

Ulisse egyébként maga is író, s az első és eddig egyetlen könyve viszonylag szép sikert aratott, ám hosszú ideje alkotói válságban van  – képtelen száz sornál hosszabb szövegeket írni, és nemhogy írásban, de szóban sem igen tudja kifejezni magát, s ez kifejezetten rosszul jön a barátnőjével, Pilarral való kapcsolatában, aki Ulisse szótlan mulyasága miatt egészen elhanyagoltnak érzi magát.

Aztán egy nap Ulisse levelet kap egy súlyosan beteg férfitól, Achillétől, aki az állapota miatt csak a fejét és a kezét tudja mozgatni, s a világtól elzárva tölti a napjait. Ulisse meglátogatja Achillét, s a két férfi között különös együttműködés (barátság) veszi kezdetét: Ulisse a barátnőjéről mesél a nőket (és jóformán az egész külvilágot) csak a könyvekből ismerő Achillének, aki ebből a nyersanyagból, Ulisse korábban el nem mondott és le nem írt történetéből rendkívül hatásos és erőteljes irodalmi művet alkot – s ezzel valamiképpen megmutatja, hogy a valóság és az irodalom egyaránt csodás dolgok.

Mit mondjak, nem semmi ez a könyv.

A történet egy sokféleképpen elcseszett (vagy mondhatom úgy is: tökátlagos) amerikai családról szól. A hetvenen felüli házaspár, az unalmas Közép-Nyugaton élő Enid és Alfred elvileg nyugodtan élvezhetnék nyugdíjas éveiket, de ez több okból is lehetetlen. Alfred Parkinson-kóros, és a fizikai leépülés mellett a szellemi hanyatlás jelei is egyre erősebben mutatkoznak nála, úgyhogy miután egész életében uralkodott a családtagjai felett, most már ő van rászorulva a feleségére. Enid pedig – mintegy elégtételt véve az elmúlt negyvenvalahány év szenvedéseiért – kihasználja, hogy most már ő az erősebb, és minden alkalmat megragad arra, hogy piszkálja a férjét és a felnőtt (és már régóta az ország menőbb, kevésbé unalmas keleti felén élő) gyerekeit. Persze a gyerekeknek is megvan a maguk baja, ami kívülről nem mindig látszik – vagy legalábbis mások nem mindig hajlandók észrevenni.

A középvezetőként dolgozó Gary például annak idején szándékosan választotta a lehető legszerényebb, legnévtelenebb munkahelyet, mert nem akarta depressziós gondolatokra hajlamos apja példáját követni, aki egész életében munkamániás volt, otthon pedig hideg-rideg zsarnokként viselkedett. Gary úgy képzelte, ő másként csinálja majd: nem dolgozza agyon magát, szerető férj és gondos apa lesz, lesznek majd jó kis barbecue-k a kertben, meg nagycsaládi összejövetelek – szóval úgy általában olyan életet fog élni, amilyenben otthon, gyerekkorában sosem volt része. Aztán persze valahogy nem a tervek szerint alakultak a dolgok, s a regény jelen idejében Gary depresszióval küzd (de nem akarja bevallani, mert ezzel elismerné, hogy ő is ugyanolyan, mint az apja); a családtagjai (a legkisebb fia kivételével) nevetnek rajta és szövetkeznek ellene; ő pedig lassan már csak a munkahelyén képes jól érezni magát.