Ulisse, eme 21. századi (kevéssé) leleményes Odüsszeusz életében valahogy semmi sincs rendben. A férfi a Forge nevű kis könyvkiadóban dolgozik, és mivel álmatlanságtól szenved, az éjszakákat a kiadóba özönlő, általában vacakabbnál vacakabb gépiratok olvasásával tölti, a nappalokat pedig azzal, hogy a főnökét, a hirtelen dührohamokra hajlamos Vulcanust próbálja leszerelni, igyekszik ellenállni a dögös szerkesztőségi titkárnő, Circe csábításának, és úgy egyáltalán: próbál boldogulni a modern világ mindennapi káoszában – kevés sikerrel.

Ulisse egyébként maga is író, s az első és eddig egyetlen könyve viszonylag szép sikert aratott, ám hosszú ideje alkotói válságban van  – képtelen száz sornál hosszabb szövegeket írni, és nemhogy írásban, de szóban sem igen tudja kifejezni magát, s ez kifejezetten rosszul jön a barátnőjével, Pilarral való kapcsolatában, aki Ulisse szótlan mulyasága miatt egészen elhanyagoltnak érzi magát.

Aztán egy nap Ulisse levelet kap egy súlyosan beteg férfitól, Achillétől, aki az állapota miatt csak a fejét és a kezét tudja mozgatni, s a világtól elzárva tölti a napjait. Ulisse meglátogatja Achillét, s a két férfi között különös együttműködés (barátság) veszi kezdetét: Ulisse a barátnőjéről mesél a nőket (és jóformán az egész külvilágot) csak a könyvekből ismerő Achillének, aki ebből a nyersanyagból, Ulisse korábban el nem mondott és le nem írt történetéből rendkívül hatásos és erőteljes irodalmi művet alkot – s ezzel valamiképpen megmutatja, hogy a valóság és az irodalom egyaránt csodás dolgok.

Ahogy már a nevekből is sejthető, a regény afféle modern kori Odüsszeia-újraírás, amelyben szinte minden szereplő megfeleltethető valamelyik homéroszi hősnek, s amelyben számos jelenet igen humoros-ironikus formában utal az Odüsszeia valamelyik részletére (Pilar/Penelope kérői e regényben például egy éjszakai mulató vendégeinek képében jelennek meg, akik nyálcsorgatva figyelik a vadító latin szépség táncát).

Stefano Benni irodalmi utalásai önmagukban is mulatságosak; ráadásul a posztmodern szellemesség/szellemeskedés mellett ironikus (?) képet kapunk a mai könyvkiadás világáról is. Ulisse főnökének például az az elve, hogy „ha ki akarsz adni három jó könyvet, három szart is ki kell adnod. Ez a könyvkiadás törvénye.” Ulisse szerint viszont általában a három jónak hitt könyv közül is kettőről kiderül, hogy szar – s az Ulisse által olvasott gépiratokból közölt rövid részleteket, illetve a Forge Kiadó kiadványterveit elnézve ez a vélemény nem is tűnik éppen megalapozatlannak.

De nem szeretném azt a képzetet kelteni, hogy ez pusztán egy okos-cinikus-gunyoros, jól átgondolt és mesterien megvalósított posztmodern regény, mert a Gyorslábú Achille egyszerre kevesebb és több is ennél. Kevesebb, mert a történet meglehetősen kusza és esetleges, és Benni mintha nem mindig gondolta volna át teljesen a saját posztmodernkedését (egyes irodalmi párhuzamait én például kissé erőltetettnek és izzadságszagúnak tartom). De több is, mert a gyengeségei ellenére ez egy nagyon szerethető és átélhető regény, amin felváltva lehet nevetni és sírni – olyan regény, ami megmutatja és bebizonyítja, hogy a könyveken keresztül élni (is) lehet.