Graham Greene regénye a II. világháború idején játszódik, egy nyugat-afrikai gyarmaton. A főszereplő a szinte már kínosan becsületes és rendkívül lelkiismeretes Scobie rendőrfőnök-helyettes, aki mindig mindenkinek igyekszik igazságot szolgáltatni, s akinek az emberekhez való viszonyát leginkább a szánalom érzése határozza meg. Scobie mások boldogságát és boldogulását hajlamos a magáé elé helyezni, így fordulhat elő, hogy hiába illetné meg őt a rendőrfőnöki poszt, mindig valaki mást neveznek ki helyette – a mellőzöttség pedig csak fokozza a felesége, Louise elégedetlenségét, akinek egyébként is állandó szenvedés az élete a fülledt, egészségtelen, mocskos városban, ahol kinézik őt a jobb társaságból, s ahonnan esélye sincs végleg elmenekülni (hiszen a férje valami bizarr módon szereti a kényelmetlen, megterhelő afrikai életet).

Scobie nem éppen zsarnoki férj, sőt, a feleségét szánja a leginkább, és úgy érzi, kudarcot vallott az életben, mert nem sikerült maradéktalanul boldoggá tennie Louise-t – pedig hite szerint ez az, amire a házasságkötéskor megesküdött. Scobie és Louise alapvetően boldogtalan és keserű életébe aztán rövidesen több változás is beáll, és a férfi végül teljesíti a felesége kívánságát, és elintézi, hogy a nő hosszú nyaralásra mehessen egy barátnőjével. Scobie-nak azonban nem csekély anyagi és némi erkölcsi áldozatába kerül ez az út, s amikor egyedül marad, lassan egyre jobban belekeveredik abba a romlott, korrupt, hazugságokra és titkos üzelmekre épülő világba, amitől korábban sikeresen távol tartotta magát – ez pedig a férfi végső meghasonlásához vezet.

Kia Corthron drámája egy harlemi család életébe nyújt bepillantást. A főszereplő a 15 éves Thyme, aki tiszta kitűnő az iskolában, imád olvasni, és a fő hobbija a környezetvédelem. És mellesleg gyereket vár a 18 éves „férjétől”, Errytől, akivel a szülői ház egyik szobájában, a lány hajdani gyerekszobájában éldegélnek együtt. A cselekmény Thyme terhességének harmadik hónapjától a gyerek megszületése utáni kb. hatodik hónapig tart – és ez alatt az egy év alatt igen sok minden történik, nem is annyira Thyme-mal, inkább azokkal, akik a környezetében élnek. A legjobb barátnője például, aki szintén 15 éves és már van egy gyereke, végigéli a második terhességét is, és közben egyre újabb és újabb férfiakkal kavar; Erry pedig új munkahelyet talál, ahol egész jól keres, és ahol hat hónap után még egészségbiztosítást is fizetnek utána – ami jól is jön, mivel kiderül, hogy a munka, amit végez, durván egészségkárosító hatású.

Miközben Thyme körül zajlik az élet, és egyes szereplőkkel igen tragikus dolgok esnek meg, a lány mintha sok mindent nem fogna fel igazán – ő vígan elvan a könyveivel, a környezetvédelmi mániáival, meg a tervezgetéssel, hogy hogyan szüljön és mi legyen majd a gyereke neve. Nem arról van szó, hogy Thyme érzéketlen vagy gonosz, inkább azt mondanám, hogy 15 évesen még igencsak gyerek, mint ahogy gyerek a barátnője és a férje (aki igazából nem a férje) is – és úgy is viselkednek. (Bár a dráma végére Thyme nagyjából felnőtté válik.)

Tavaly olvastam egy másik könyvet a szerzőtől, a Mészároslegényt, amit majdnem egy hónapig tartott végigolvasnom, mert teljesen kikészített. Azt a regényt nem is fogom/akarom egyhamar (vagy valaha) újraolvasni, de arra persze kíváncsi voltam, mit írt még McCabe.

Hát, például ezt a könyvet írta, amin – a Mészároslegénnyel ellentétben – két délután alatt végigrohantam, és nem készített ki annyira. Ez persze nem értékítélet, csak annyit jelent, hogy rám hogyan hatott a mű. Gondolom, eleve sejtettem, hogy milyen lesz, és így egy kicsit fel tudtam vértezni magam, mert egyébként ez sem valami könnyű-könnyed regény.

A főszereplő/elbeszélő Patrick, egy tizenéves transzvesztita kurva, egy ír kisváros papjának törvénytelen gyereke. Patrick egy mocskos, nemtörődöm, kicsit sem anyás nevelőanyánál nő fel, az igazi anyját nem ismeri (de nagyon vágyik rá, hogy ismerje, és sokat ábrándozik róla), az apját, a túl-kanos papot pedig veszettül gyűlöli, és folyton arról képzeleg, hogy egyszer megöli (sőt, ha már itt tartunk, akkor az egész ocsmány kisvárost elpusztítja). Patrick már egész kicsi korában érdeklődést mutat a női ruhák iránt, tizenéves korára pedig már gyakorlatilag nőként él, és egy erős férfiról ábrándozik, aki a férje lehetne. Patrick a történet során végig azt az embert keresi, aki megadhatná neki azt a szeretetet és biztonságot, amiben sose volt része; de sehol nem talál ilyet, vagy ha találni vél valakit, aki megfelelne az igényeinek, akkor azt hamar elveszíti.

A regény egyik szereplőjének filmjeire előszeretettel mondják azt a kritikusok, hogy „érdekesek”, s a könyvben az áll, hogy ennek a szónak a magyarban nincs meg az a lekicsinylő jelentése, ami az angolban igen. Hát, szerintem magyarul is van ennek a szónak ilyen jelentése, úgyhogy gyorsan leszögezem, hogy amikor azt mondom erre a regényre, hogy érdekes, a szót nem a lebecsülő értelmében használom.

Pedig a Majdnem Nirvána nem indul valami jól, legalábbis a fülszövege (lásd pl. itt) nem túl bizalomgerjesztő: kissé idétlen, jópofiskodó marketingszöveg; olyasmi, amit senki nem vesz be, s amivel inkább elijeszteni lehet, nem pedig vásárlásra/olvasásra/akármire buzdítani. Még jó, hogy van benne humor, úgyhogy nem rettentett el, inkább kíváncsivá tett. A könyv elolvasása után pedig biztosra veszem, hogy direkt ilyen, merthogy a regény egyik legfőbb témája épp a mindenkit-hülyének-nézős marketing meg a sikercsinálás – vagyis a fülszöveg (is) erősen ironikus.

Szóval, a Majdnem Nirvána egy film elkészítésének a története. A főszereplő, Tótavi, egy negyven körüli, régóta Londonban élő magyar bankár, akitől épp válik a felesége, s aki kezdi a kiégés tüneteit mutatni. Tótavi úgy próbálja felpezsdíteni sivár és végtelenül unalmas életét, hogy bankár-módra lázadni kezd (nem hord mandzsettagombot; a kilencven fontba kerülő selyemnyakkendőit lecseréli az ócskásnál vásárolt, egy fontba kerülő nyakkendőkre; stb.), ami persze a főnökségnek is feltűnik, úgyhogy afféle kényszerpihenőre küldik: be kell szállnia társproducernek/pénzügyi felügyelőnek egy készülő filmbe, amelyet a bank finanszíroz.

Egymás után kétszer is elolvastam ezt a novellát, amit véletlenül találtam a New Yorker oldalán. (Persze igazából nem hiszem, hogy az ilyesmi véletlen lenne – biztos van annak valami oka, hogy miért kattintok rá az egyik novella címére, és miért nem kattintok rá a másikéra, mármint azon kívül is, hogy a New Yorkeren sok mindent csak az előfizetők olvashatnak teljes terjedelemben.) Ez egy nagyon jó novella – megpróbálom leírni, hogy miért és mitől. De előbb pár szó a történetről, kicsit spoileresen.

A novella főszereplője egy huszonéves amerikai fiatalember, Julian, aki valami rejtélyes autoimmun betegségben szenved, s a sztori jelen idejében egy düsseldorfi klinika kísérleti terápiáján vesz részt, mert otthon már minden lehetséges gyógymód kudarcot vallott nála. Julian egy férfiaknak fenntartott szállón tölti az éjszakákat, majd minden reggel kimegy a vasútállomásra, hátha megérkezik a barátnője, Hayley, aki elkísérte őt az európai útjára, de néhány héttel és néhány országgal korábban, egy veszekedést követően elszakadt tőle. A napi rituális barátnő-várás után Julian bemegy a klinikára, ahol minden kezelés előtt számon kérik rajta, hogy hol van a kísérője, akinek elvileg mindig vele kellene lennie, Julian pedig napról napra növekvő indulattal válaszolja, hogy aznap is egyedül érkezett.