Egymás után kétszer is elolvastam ezt a novellát, amit véletlenül találtam a New Yorker oldalán. (Persze igazából nem hiszem, hogy az ilyesmi véletlen lenne – biztos van annak valami oka, hogy miért kattintok rá az egyik novella címére, és miért nem kattintok rá a másikéra, mármint azon kívül is, hogy a New Yorkeren sok mindent csak az előfizetők olvashatnak teljes terjedelemben.) Ez egy nagyon jó novella – megpróbálom leírni, hogy miért és mitől. De előbb pár szó a történetről, kicsit spoileresen.

A novella főszereplője egy huszonéves amerikai fiatalember, Julian, aki valami rejtélyes autoimmun betegségben szenved, s a sztori jelen idejében egy düsseldorfi klinika kísérleti terápiáján vesz részt, mert otthon már minden lehetséges gyógymód kudarcot vallott nála. Julian egy férfiaknak fenntartott szállón tölti az éjszakákat, majd minden reggel kimegy a vasútállomásra, hátha megérkezik a barátnője, Hayley, aki elkísérte őt az európai útjára, de néhány héttel és néhány országgal korábban, egy veszekedést követően elszakadt tőle. A napi rituális barátnő-várás után Julian bemegy a klinikára, ahol minden kezelés előtt számon kérik rajta, hogy hol van a kísérője, akinek elvileg mindig vele kellene lennie, Julian pedig napról napra növekvő indulattal válaszolja, hogy aznap is egyedül érkezett.

Az nem világos, hogy a kezelés használ-e, mint ahogy az sem, hogy a főszereplőnek amúgy tényleg van-e valami baja fizikailag (néha ő sem hisz a saját betegségében), s ha van, akkor megvan-e még benne a remény vagy kívánság, hogy meggyógyuljon (mindenesetre Julian egyik kedvenc időtöltése, hogy ironikus-cinikus sírfeliratokat talál ki magáról, magának). Az egyedül töltött hetek alatt sok gondolat megfogalmazódik Julianben – önmagával, a családjával, a barátnőjével, a betegségével, meg úgy általában az élettel és a halállal kapcsolatban, s amikor Hayley végül felbukkan, a találkozás, amit korábban annyira várt, már alig jelent valamit Julian számára.

Sosem hallottam eddig Ben Marcusról, de ez egyáltalán nem baj, nagyon szeretek olyasvalakitől olvasni, akiről nem tudok semmit, és csak a szövegből kiindulni. Ez a novella meg simán jó, úgyhogy nem kell hozzá tudni semmit az íróról meg a kontextusról. Ez a novella – bármilyen nyilvánvalóan hangozzék is ez – például azért is jó, mert iszonyatosan jó mondatok vannak benne. Olyan leírások, amiktől egy másodperc alatt ott érzem magam a düsseldorfi vasútállomás előtt, valamikor februárban; olyan mondatok, amik egy pillanat alatt megvilágítják, hogy milyen kapcsolat van a szereplők között; és olyan cinikus, dühös, öngyűlölettel teli mini-kirohanások, amelyek egész pontosan érzékeltetik, hogy milyen lelkiállapotban van a főszereplő.

Két példa.

Amikor Julian egyszer azon gondolkodik, vajon hol lehet a barátnője, sorra vesz néhány várost, amit meglátogattak, vagy amiről korábban beszéltek:

„Korábban enyhén évődő hangnemben beszélgettek Berlinről, mintha arra gondoltak volna, hogy ott talán jobban kedvelnék egymást.”

A másik, Julian és Hayley kapcsolatáról:

„A párzási tevékenységük alig valamivel volt szexibb, mint egy tű, amit a hátba szúrnak. De legalább láthatta Hayleyt meztelenül.”

A jó mondatok mellett azért is tetszik ez a novella, mert sokrétű, és nagyon pontos. Ami az előbbit illeti, a cím is kapásból kétféle dolgot jelenthet: a sötét (vagy sötétben folyó) üzelmek egyrészt jelentik mindazt, amit a düsseldorfi klinika orvosai kísérleti gyógymód címén a betegekkel csinálnak; másrészt meg azt is, ami Julian szállásán éjszakánként zajlik a férfiak között; és gyanítom, hogy még máshogyan is értelmezhető. Ami meg a pontosságot illeti: elég könnyű engem lenyűgözni azzal, ha egy szövegben nincs semmi töltelék, csak épp annyi szó, amennyi kell; ha a történeten belüli utalások és kapcsolódások nemcsak úgy vannak, hanem jelentenek is valamit; és ha egy novella pont addig tart, ameddig az én teljesen szubjektív megítélésem alapján tartania kell. Szóval – valójában nem olyan könnyű engem lenyűgözni, mert elég kevés novella tudja mindezt egyszerre nyújtani, de ez tudja. És Ben Marcus kb. olyan érzést kelt itt, mint Angela Carter vagy Wells Tower a novelláiban – meg vagyok róla győződve, hogy minden egyes szó direkt áll ott, ahol áll.

Ezt a nézetemet például az olyan részletekre alapozom, mint a második mondat, amit idéztem. Abban a mondatban a hátba szúrt tű nem pusztán egy hasonlat része, hanem visszautal a novella elejére, amikor a terápia kezdetén vért és csontvelőt vesznek a főszereplőtől, s ez utóbbira így hivatkoznak: „Julian legbensőbb folyadéka”. Nyilván fölösleges túlmagyaráznom a dolgot, szóval csak annyit mondok, hogy szerintem egészen félelmetes és zseniális, ahogy Marcus e két, egymástól elég távol eső mondatban összekapcsolja egymással a Julian és Hayley között zajló (s amúgy az egész kapcsolatukat szimbolizáló) személytelen/idegenszerű szexualitást és a hasonlóan személytelen orvosi kezelést – mindkettő csak a testet érinti.

Egyébként ez egy meglehetősen lehangoló és keserű-melankolikus novella, de gondolom, ez eddig is sejthető volt. Nem hosszú szöveg (kb. 7500 szó), de Marcusnak sikerül egy egész halom nem erőltetett és helyenként morbid humorú filozofálgatást is beleszőnie a történetbe, főleg arról, hogy milyenek lehetnek a kapcsolatok az emberek között, meg arról, hogy milyen az élet mostanában (vagy hogy milyennek érzékeljük az életet). És tényleg annyi remek részlet van ebben a novellában, hogy idézek még kettőt.

Az első egy kissé egzisztencialista jellegű részlet Julian és a klinika (angolul nem tökéletesen beszélő) recepciósának beszélgetéséből. A recepciós, szokás szerint, Julian kísérője iránt érdeklődik, akit még sosem látott:

“- Ez a személy a maga számára létezik?
- Nemcsak számomra létezik.”

A másik pedig egy hosszabb részlet, arról az estéről, amikor Julian úgy dönt, kimegy ugyan a vasútállomásra, de nem vár többé Hayleyre, hanem a továbbiakban nélküle fogja rosszul érezni magát.

„Eddig is jól megvolt Hayley nélkül, ezután is jól meglesz nélküle, és most is kibaszottul jól érezte magát. Ott ült, fázott, reszketett, és az egész helyzet valami egészen csodálatos volt. Semmi oka nem volt rá, hogy az állomáson legyen, és mégis, amióta csak megérkezett Németországba, eddig ez volt a legjobb estéje. Még többé-kevésbé egészségesnek is érezte magát, bár ez a gondolat nyugtalanította – a franc se tudja már, mi számít egészségesnek. [...] Lehet, hogy egész idő alatt minden rendben volt vele, és nem is mondhatja magát betegnek. Lehet, hogy egyszerűen ilyen érzés élni.”

Az sem lenne valami vigasztaló gondolat, ha a novellából az derülne ki, hogy élni tényleg olyan érzés, mint ahogy azt a főszereplő átéli, de nem ez a végkifejlet. A végkifejlet sokkal komorabb ennél, és semmi jót nem sejtet a jövőre nézve, viszont sokkal nyugodtabb, szelídebb és csöndesebb is, mint Julian összes korábbi elmélkedése arról, hogy (számára) milyen az élet. Nagyon jó befejezés ehhez a nagyon jó történethez.