F. Scott Fitzgerald lazán összekapcsolódó történeteinek főszereplője Pat Hobby, aki már régi motoros a filmiparban. Egész pontosan: Pat Hobby egy 49 éves, alkoholista, lecsúszott forgatókönyvíró, aki már időtlen idők óta nem ír semmit, legfeljebb kicseréli az „igen” szót arra, hogy „bizonyára” valaki más forgatókönyvében – utána pedig kétségbeesetten küzd azért, hogy a forgatókönyvön az ő neve is szerepeljen. Általában nem éri el a célját – bár az is előfordul, hogy az igazi munkát végző író, akivel Pat együtt dolgozott, végül annyira vállalhatatlannak tartja a kész filmet, hogy azt mondja, ő ehhez nem adja a nevét, s ilyenkor Patnek része lehet abban a – jelen esetben eléggé kétes értékű – dicsőségben, hogy nyomtatásban/a stáblistán lássa a nevét.

S hogy miről szólnak a történetek? Főleg Pat Hobby tragikomikus ügyetlenkedéseiről, és arról, hogy hogyan próbál hétről hétre talpon maradni Hollywoodban, ahol már rég nem terem számára babér. Bár Pat annak idején, még a némafilmes korszakban sztáríró volt, s volt bőven pénze, volt úszómedencés háza, és női is bőven akadtak, mostanra mindebből nem maradt semmi – a férfi a stúdiófőnökök kegyeinek kiszolgáltatva, ügyeskedve, magát folyton megalázva, kölcsönökből élve igyekszik fenntartani magát, ám mindig csak egyetlen lépésre van a teljes ellehetetlenüléstől.

Nagyon régóta szerettem volna újraolvasni ezt a novellát (először még angol szakos koromban olvastam, úgy nyolc évvel ezelőtt, és akkor teljesen elhűltem és kikészültem tőle, majd pedig írtam róla egy jó hosszú esszét), de sokáig sehol nem találtam. Aztán végül a kezembe akadt egy antológia, amiben ez is szerepelt – mit mondjak, azonnal megvettem. És ez a novella még mindig kikészít. (A poszt spoileres.)

A történet főszereplője egy tizenkét éves fiú, Paul Hasleman, aki minden reggel, már ébren, de még csukott szemmel azt figyeli-hallgatja, ahogy a postás közeledik az utcán. Egy nap aztán valami furcsát tapasztal – a postás léptei a megszokottnál halkabban szólnak, mintha valami elfojtaná őket, s a fiú hirtelen rájön, miről van szó: éjszaka havazott, ezért most minden hang lágyabb, csendesebb, puhább.

A helyzet azonban az, hogy valójában nem esett hó – nem tudni, Amerikán belül hol játszódik a történet, de valami olyan helyre tippelek, ahol egyáltalán nem szokott havazni –, és Paul nem is lepődik meg igazán, amikor kinyitja a szemét, és azt látja, amit egyébként is mindig: a szikrázó napsütésben bántóan fénylő utcaköveket. De a titkos, néma, képzeletbeli hó vele marad, s a fiú még örül is neki, hogy a havat csak ő látta, s hogy az a fehér, tiszta, csodálatos világ, ahol milliónyi titok vár feltárásra, egyedül az ő elméjében létezik. És a nem létező hó később sem tűnik el, sőt, egyre inkább lefoglalja Paul gondolatait, s egyre jobban eltompítja az érzékszerveit – a hó lassan mindent körbezár és betemet.

A regény főszereplője Daniel, a 38 éves nem író író, aki az első regényén, egy úgynevezett „modern regényen” dolgozik (az idézőjel a könyvből származik, nem a sajátom), de nemigen megy vele semmire. A történet kezdetén a férfi hírt kap arról, hogy meghalt az anyja, akivel sok évvel korábban minden kapcsolatot megszakított, így hát kénytelen Párizsba utazni, hogy elintézze a szokásos formaságokat. Ám hamar kiderül, hogy Daniel alkalmatlan erre a feladatra, és egyébként is, mire ő Párizsba ér, már mindent elintézett valaki más, úgyhogy neki nincs más dolga, mint hogy a városban bolyongjon, az anyja régi ismerőseivel beszélgessen, és megpróbálja tisztázni magában az anyjával, a barátnőjével és a saját magával kapcsolatos bonyolult érzelmeit. Hogy sikerrel jár-e, az kérdéses – bár Danielnek sikerül feltárnia néhány családi titkot, és végre sikerül legalább önmagának bevallania egy igen súlyos bűnt, amit még gyerekkorában követett el az anyja ellen, mégsem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy ettől Daniel felnőtt élete (a kapcsolata a barátnőjével, a többi emberi kapcsolata, a „modern regénye”) jobb lesz. De ez talán mindegy is.

Én eleve pozitívan állok a lelkizős regényekhez, és most is értékelem az író erőfeszítéseit. Tényleg dicséretes, hogy Łoziński mindjárt az első regényében jó nehéz témákhoz mer nyúlni, olyanokhoz például, hogy hogyan lehet (és lehet-e) feldolgozni a múltat, vagy hogy meg lehet-e ismerni magunkat és a hozzánk legközelebb állókat. De szerintem Łoziński (még?) nem elég jó író ahhoz, hogy tudjon valami érdemlegeset/érdekeset is mondani ezekről a témákról. Talán még tanulnia kell, vagy gyakorolnia, vagy fejlődnie, mert ez a regény csak közepes-féle.

Philippe Blasband regénye egy lengyel származású zsidó család története, az 1920-as évek elejétől kezdve, négy generáción keresztül.

Lea Rabinovich a férje meggyilkolása után, 1923-ban menekül Lengyelországból Brüsszelbe, a négy gyerekével. A család lassan megtalálja a helyét a nyugati világban, a gyerekek felnőnek, majd jön a II. világháború, amit mind a négy fiatal egészen más módon vészel át (és nem is mindegyikük vészeli át). Az 50-es évek eleje táján aztán újraegyesül a szétszóródott család Brüsszelben, házasságok köttetnek, gyerekek születnek – a II. világháborús veszteségek és tragédiák után az élet megy tovább, míg végül eljutunk a 20. század végéig, s a történet úgy ér véget, hogy megszületik a legifjabb Rabinovich. Ám valójában nem is ér véget a történet – később még nyilván újabb Rabinovichok fognak születni, de róluk már nincs szó. Hogy miért, az igen érdekes – még kitérek rá. (S bár ezt a regényt szerintem senki nem a cselekmény fordulatai vagy hasonlók miatt fogja elolvasni, azért szokás szerint szólok, hogy a poszt spoileres.)

Néhány héttel ezelőtt kaptam ezt a körbeadós-kérdezgetős díjat  – köszönöm! Az alábbiakban Katherine Grey kérdéseire válaszolok.

1. Mi a legfrissebb, teljesíthető könyvvágyad?
Hm, talán az, hogy megszerezzem Jennifer Egan összes könyvét – már csak egy hiányzik.

2. És melyik a legteljesíthetetlenebb?
Némi gondolkodás után arra jutottam, hogy nincs ilyesmi. Úgy értem – valahogy nem szoktak különleges vágyaim lenni, csak egyszerű, viszonylag könnyen teljesíthető fajták.

3. Mi alapján rendezed el a könyveidet a helyükön?
Az egy sorozatba tartozó könyvek (Modern Könyvtár, Európa Zsebkönyvek, Penguin Popular Classics) együtt vannak, a többi meg látszólag összevissza. De persze van rendezési elv: hogy tetsszen nekem, ahogy egymás mellett vannak. Ez leginkább valamiféle hangulati/érzelmi összeférhetőséget jelent – az Öngyilkos szüzek például biztos nem lehetne az Amerikai psycho mellett.

Csapody Kinga rövid (legfeljebb négy-ötoldalas) írásokat tartalmazó kötete szép és szomorú történet-féléket, visszaemlékezéseket és életképeket tartalmaz – többnyire „női” témájúakat, női szemszögből.

A „Primula” című írásban például egy nő tűnődését olvashatjuk: a főszereplő visszagondol arra, hogy milyen érzés volt, amikor a gimiben a fiúk hóvirágcsokrot tettek a lányok asztalára nőnapkor, és a csokor frissessége és tömöttsége finoman jelezte, hogy ki a jó nő az osztályban; és hogy milyen érzés volt, amikor valamelyik kamasz-hősszerelmes rózsaszirmokkal hintette tele az ágyát. (De tizenöt évvel később ennek már nincs jelentősége, hiszen már régóta senki nem ad neki olyan virágot, ami a tavaszt jelentené számára, ezért ha tavaszt szeretne, magának kell megvennie az akciós primulát a hipermarketben.)

A „Vörös vagy fekete” jelen idejében két hajdani barátnő találkozik a tizenöt éves osztálytalálkozón, és a közös gimnáziumi, majd az egyre kevésbé közös felnőtt éveikre emlékeznek: például arra a – hajdan oly fontosnak tűnő – szilveszter éjszakára is, amikor egyikük azon gondolkodott, hogy a fekete vagy a vörös XXL-es pólójában menjen-e át a másik szobába elveszíteni a szüzességét. (De most, tizenöt évvel később már ez is mindegy, hiszen a hajdani vagány csaj már rég férjhez ment, gyereket szült, és mintha már évek óta nem volna ereje arra sem, hogy kibújjon a pizsamájából.)

A regény főszereplője Misa, a mulya, ámde dúsgazdag orosz zsidó fiatalember, akinek minden vágya, hogy visszatérhessen Amerikába, miután egy névtelen közép-nyugati egyetem multikulturalisztika szakos hallgatójaként kivette a részét a nyugati élet örömeiből, és – szintén a multikulturalizmus jegyében – még egy dögös latin-amerikai barátnőt is sikerült szereznie. Ám egy tragikus véget érő oroszországi látogatás után sajnos nem tud többé visszatérni álmai földjére, mivel az apja korábban eltett láb alól egy amerikai állampolgárt, s emiatt a hatóságok neki sem akarnak többé vízumot adni.

Misa azonban a végletekig elszánt, úgyhogy amikor azt a tippet kapja, hogy Abszurdisztánban, ebben az eldugott kis országban könnyen szerezhet magának hamis útlevelet, habozás nélkül odautazik, és meg is szerzi, amit akar. De az igazi gondok csak ezután kezdődnek, Abszurdisztánban ugyanis épp kitör egy (megrendezett) polgárháború, és hiába a nyugati útlevél, Misa nem tudja elhagyni az országot – s ha már ott ragadt, minden multikulti tudását felhasználva megpróbál segíteni, ahol csak tud.